2016. október 9., vasárnap

Szemeiden át látom magunkat

Fandom: Hannibal
Páros: Hannigram
Leírás: Will egy fogadóban nyomoz, amelynek az emeletén Hannibal lakik, és ahol rejtélyes gyilkosságok történnek. Kettejük története félig AU-ban, Hannibal szemszögéből Will szemén át.

A ficet a 2016-os őszi MondoCon fanficíró versenyére írtam. A megadottak közül választanom kellett kép(ek)et, zené(ke)t és mondato(ka)t is, így tehát az ihletadók:

https://www.youtube.com/watch?v=rXC9bear76I
https://www.youtube.com/watch?v=n8ro066KDIM
http://img07.deviantart.net/2678/i/2015/248/6/d/monster_in_my_closet_by_abigaillarson-d8nl196.jpg
( Abigail Larson Monster in my closet című képe)

És igen, így kilenc hónap után ismét írtam valamit. Nem szeretném ígérgetni a visszatérést, nem tudom, képes leszek-e végre újból alkotni, vagy ez csak egy kivételes eset volt. De most írtam valamit.



Will Graham a zenét hallotta meg először, és arra emlékezett legtovább, halványan még most is. Vagy talán inkább a sülő hús illatára… Nem, mégis a zenére, a régi sanzonra a lepusztult kis bárról; persze mi más szólhatna egy lepusztult kis bárban? De nem, tisztábban élnek a fejében a homályosan derengő fények… Vagy lehet, hogy csak a látomásai tértek vissza?
Will ugyanott ül, ahol három évvel ezelőtt, a törzshelyén, és egy rémtörténetet mesél. Nem jó mesélő, sokszor elakad, közben körmei idegesen kapargatják az asztal karcos lapját. Tekintete ide-oda rebben, már amikor épp véletlenül elfelejti lesütni a szemét.

- Az első komolyabb ügyem volt, habár akkor még nem tudtam róla… és az után sem, még sokáig… sokáig azt hittem, hogy több ügyet oldok meg sorra, de a szálak mind egy irányba vezettek.

- Azt mondják, mind itt haltak meg, a fogadóban…

- Borzalmasabbnál borzalmasabb módokon…

Will szemét bántják a perverz kíváncsiságtól fűtött, unalomból menekülő tekintetek a félhomályban. Inkább lehunyja szemét, csukott szemhéjai vetítővásznán nézi a visszafelé pörgő filmet. A fogadóból eltűnnek az emberek, majd újból visszatérnek, néhol mások, néhol ugyanazok megfiatalodva, akárcsak ő maga. Ajkai maguktól mozogni kezdenek, és mesélni kezdi a rémtörténetet. A gyilkos szemszögéből.

Hogyha azt mondanám, azonnal belészeretek, ahogy meglátom, az borzalmas klisé volna. Legnagyobb szerencsémre nem így történik. Van benne valami, ami azonnal felkelteti a figyelmemet, de ennek semmi köze sincs a vonzalomhoz. Egyszerűen csak érzem, hogy fontos szereplője lesz a történetnek. Annak kell lennie, ha már a sors úgy hozta, hogy éppen akkor toppan be, mikor az étkező-részlegen tartózkodom. Ritkán ereszkedem le ezek közé az emberek közé, mindig is jobban kedveltem a szobám magányát. A zaj oda már csak tompán hallatszik fel, és ha még az is zavaró, meghallgatok egy opera lemezt, miközben rajzolok, vagy olvasok, néha pedig magam játszom a zongorán.
De aznap este, mikor Will belép, éppen egy pohár vörösbort veszek át a csapos hölgytől. Az ajtó nyílására felé fordulok, neki pedig átsuhan a felismerés az arcán.

- Mr. Lecter? Azaz doktor… - javítja ki magát tétován.
- Szólítson, ahogy önnek kényelmes, nem sértődöm meg – kezet nyújtok neki.
- Will Graham, FBI. Vagyis… nem hivatalosan. Engem csak ideküldtek – nyel egyet, kabátja ujját gyűrögeti – lehet pár kérdésem?
- Természetesen. Kér valamit inni, mielőtt beszélgetni kezdünk?
- Csak egy kis vizet. Köszönöm. Vezetek – idegesen megnyalja kiszáradt ajkát, én pedig minden rezdülését figyelem.
Gyilkosságokról kérdez. Azokról, amelyek itt, a fogadóban történtek. Érdekes gondolat, hogy a tulajdonost hallgatják ki először. Minden kérdésre felelek, majd arra kér, mutassam meg a legutóbbi gyilkosság helyszínét. A díszterembe vezetem, általában lakodalmakat tartanak ott. A falon szarvasagancs-trófea, még rajta az alvadt vér, a lányt már eltemették. Will lehunyja a szemét, mintha csak magába szívná a hely szellemét. Én pedig akarom is, hogy így történjen. A teste tökéletes arra, hogy ez a szellem megszállja.
Ez után még sokszor eljön. Minden gyilkosságot tökéletesen rekonstruál. Az átka csupán annyi, hogy saját szemén keresztül látja a gyilkost, így arcát soha nem pillanthatja meg. Figyelem, ahogy lassan beleőrül. Először vigaszt keres a pultos lányban, hisz a háttérben szóló szerelmes sanzon meséjében. Aztán kikosarazzák, pisztoly és kés van nála, ölni akar, hogy végre vége legyen, de csak szavakat vés az asztalba, aztán nem emlékszik rá. Mikor nincs itt, végigsimítom a betűk vad vonalait. Engedj el… hadd fussak… hadd szálljak el… hadd haljak meg…
Hadd tűnjek el a koromfekete, bársonyos éjbe.
Elolvasom az üzenetét és segítek neki. Először csak leülök hozzá és beszélgetek vele. Aztán vacsorát készítek neki. Aztán a karjaimba húzom, megölelem, hogy biztonságban érezze magát, és elhiggye, hogy én vagyok a biztonság. Megértem őt. Később már azt akarom, hogy ő is megértsen engem.
Vacsorát készítek neki.

- Érdekes, hogy az átlagember számára a vér meg egy állatban is visszataszító, ugyanakkor egyesek képesek kész pogányságnak tartani, ha egy szték nem véres. Mintha az tenné különlegessé, az embert pedig előkelővé, hogy szereti megízlelni.  Ön szerint mi lehet az ellentmondás oka?
- Úgy gondolom, így a hatalom érzetét adhatja, annak visszataszító oldala nélkül. Mint ahogy egy király sem gyilkolna puszta kézzel, de élvezi a katonái által megnyert háború dicsőségét. Így már nem tűnik visszataszítónak, mert távol áll tőle. Művészetbe és eleganciába burkolva látja csak - a stratégia es győzelem, vagy a konyha művészetébe.
- Szinte egyre gondoltunk. Maga is érzi most ezt?
- Bizonyos mértékben. Bár úgy gondolom, katona és hentes, vagy séf már nem ugyanazt látja, mint a király, vagy a vacsorázó ember, hiába ugyanaz a győzelmi hír vagy szték fekszik előttük.
- Arra gondoltam, ha erre nem tud válaszolni, majd kérdezek egy könnyebbet a desszert után. De lehet, hogy annak ellenére is megkérdezem majd, hogy erre ilyen bölcsen és őszintén felelt.
Jóízűen eszi a húst, boldoggá tesz, ahogy nézem. Feltálalom a desszertet. Megízleli, a fűszerről érdeklődik.
- Szóval észrevette. Kíváncsi voltam. Egyesek úgy tartják, a marhavér íze nem is olyan híresen jellegzetes, csak a fűszerek teszik azzá. A csokoládé ízét viszont kiemeli, így kérdés, melyik hat a másikra. Szerintem egyfajta kölcsönhatásnak tekinthető. Elvégre a főzés is kémia.
Látom, hogy nem tud mit felelni, s hamarosan más irányba terelődik a beszélgetés, majd lassan flörtölésbe fordul át, jól láthatóan zavarba hozva őt.
- Elbizonytalanítottam, Will?
- Egy kissé. És most szívesebben indulnék ki tényekből, mint a megérzéseimből.
- Pedig szükség lesz az ösztöneire.
- Félek, hogy azokat… Befolyásolhatja valami.
Odahajolok, magamba szívom édes illatát, amelyet most megront egy oda nem illő érzés kipárolgása. Megcsókolom a nyakát.
- Érzem a félelmét. Mitől fél, Will?
- Attól, hogy már megint csak egy élethű álmot látok.
- Meggyőzhetem róla, hogy nem így van?
- Igen… - feleli, még mindig remeg az érintésemtől.
- Lesz bizonyíték. Egy ponton tényleg el fog aludni, de mikor felébred, ott leszek. És érezni fogja a visszhangokat a testében.
Így hát aznap éjjel szeretkezünk, és utána még sok más éjjelen is. Will csodálatos szerető, odaadó, tapasztalatlan, de mégis határozott, zabolázatlan, de mégis gyengéd. Az illata megrészegít, és lassanként belészeretek.
Annyira más érzés, mint amire számítottam. Nem a mámorító diadal, csak csöndes öröm. Nem ez volt a tervem. De így is jó. Elértem, amit akartam.
A pultoslány kezd először gyanakodni. Megígérem neki, hogy megölöm. Aztán Will a zártosztályra kerül, rám pedig senki nem gyanakszik, aztán rájönnek, hogy tévedtek.

Will zihálva néz fel. Zajos elméjébe csak tompán szivárognak be a söröskorsók mellől feldörmögő mondatok.

- És mi lett a vége?

- Kivégezték?

- Akkor te most meleg vagy?

- És mi lett a csajjal?

Will felnéz, keserű gúny húz mosolyt az arcára, miközben így felel:

- A csapost soha sem ölik meg. Hiszen ez egy elcseszett, sablonos városi legenda.

Eljön hozzám, újra és újra. A vonal mögött kellene maradnia, de nem törődik vele. Húst hoz, mert tudja, hogy éhezem, ő pedig szerelmes belém, és őrült. Bátortalanul nyújtja felém, talán fél, hogy a karját is elkapom. Akár a kisgyermek, mikor retteg, de mégis eteti a szörnyet a szekrényben, mert nélküle magányos lenne. 

2 megjegyzés:

  1. Tyűűűha. Ez zseniális volt. A hangulata elkapta a grabancomat, az elbeszélésmód telitalálat, és Will fantasztikusan IC, Hannibalra szintén nem lehet panasz. Az utolsó mondat pedig megfosztott a lélegzettől. Minden elismerésem :)
    Köszönöm az élményt! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jesszus, én köszönöm. Egyelőre azt se hiszem el, hogy én még tudok írni, nemhogy így örüljön nekem valaki. Nagyon sokat jelent <3

      Törlés