2014. június 26., csütörtök

Rendezetlen viszonyok

A címmel ellentétben ez a befejezetlen fic a fájljaim rendezgetése közben került elő. Eredetileg karácsonyra írtam, de annyira stresszeltem, hogy befejezzem addig, hogy természetesen meg is akadtam, és azóta parlagon hevert. Most viszont kigyűjtöttem külön mappába minden félbemaradt írásomat, és mikor ráakadtam köztük, nem bírtam ki, hogy ne olvassam vissza, mivel anno nagyon a szívemhez nőtt. Olyannyira hogy meg is szállt az ihlet a befejezéshez. Úgyhogy igen, ez most, június 26-án egy karácsonyi fic, mert így alakult. És hosszabb mint egy egyperces, ami már nagyon régen volt, szégyellem is magam rendesen.
(A képről annyit, hogy van aki nem szerepel, de ez volt a legjobb germanic family kép amit találtam.

Fandom: Hetalia
Páros: Edelweiss, PruLiecht, meg némi GerIta utalás
Műfaj: hurt/comfort, dráma, romantikus nyáltenger D.L.L. módra



Lili vörös szemekkel, enyhén szipogva rogyott le a székbe Gilbert mellé. Hangosan szívott egyet az orrán, aztán olyan lendülettel esett neki a sajtnak a késsel, mintha csak az tehetne minden bajáról, és éppen bosszút állna rajta.

- Mi a baj, liebling? – kapta fel a fejét a porosz. Mikor fél órával ezelőtt felkeltek, a lány még a lehető legjobb hangulatban volt.

- Most beszéltem bátyussal – szipogta a lány – és közölte, hogy idén egyedül jön. Összevesztek. Pont most, ezt nem hiszem el.

Gilbert elkeseredetten a hajába túrt. Szerette volna valahogy megvigasztalni a lányt, de őt magát sajnos messzemenőleg hidegen hagyta a sógora se veled, se nélküled játéka az osztrákkal. Aztán elgondolkozott, és rájött, hogy erről a problémáról már ő is értesült, csak némileg más kimenetellel, így végül meglehetősen összezavarodott fejjel ekképp reagálta le a hallottakat:

- Nem vágom. Én Roddal beszéltem, és nekem azt mondta, ő jön egyedül.

Liechtenstein egy pár másodpercig döbbenten emésztette a hallottakat, aztán ahogy összeállt a fejében, hogy ez esetben nem a depressziós bátyjával, hanem egy családi perpatvarral kell töltenie az ünnepeket, újból sírva fakadt.

- Ne sírj! – szólt kedvesen Olaszország, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megsimogassa Lili kezét – Majd kitalálunk valamit, hogy kibékítsük őket, jó? Én szívesen segítek.

- Nem kellene beleszólnod mások magánéletébe – jegyezte meg feszülten Németország – Majd megoldják a saját problémájukat.

- Naaa, ne legyél már ilyen érzéketlen – háborgott Feliciano – Szörnyű lehet pont karácsonykor összeveszni azzal, akit szeretsz. Muszáj segítenünk rajtuk.

- Italien… - kezdett bele a német, de mivel azokat a szónoklatokat, amit párja nevének német megfelelőjével kezdett, senki nem tartotta különösebben érdekfeszítőnek, Gilbert mindjárt közbe is szólt.

- Hé, West, a kis feleségednek igaza van. Na, nem mintha nem szarnám telibe, hogy mi van velük, akár karácsony akár nem, de arra én sem vágyom, hogy elcsesszék nekem itt a hangulatot. Szóval én is segítek. De aztán ne lássam őket többet – tette még hozzá morogva.

Olaszország egy ’veee’ csatakiáltással vetődött a porosz nyakába, amitől Ludwig az eddiginél is kevésbé tartotta jó ötletnek ezt az akciót, ezt a reggelt, no meg az egész életét.

- Köszönöm – pislogott fel Lili is hálásan a könnyei mögül, miközben Feliciano visszaült a helyére Ludwig mellé, és érdeklődve figyelte, mikor kopik le kedvese arcáról a gyilkos kifejezés. Ám a német e helyett egyszercsak szó nélkül felállt az asztaltól és a szobájuk felé vette az irányt. Olaszország egy darabig még vicces fejeket vágott kifigurázandó a másikat, aztán felpattant, hogy utánasiessen.

Lili már sokkal boldogabban pillantott körbe a szobában, csak a szempilláin hintázott még pár ottfelejtett könnycsepp. Visszaemlékezett, mennyire nem szeretett idejárni kislánykorában. Németországnál mindig pedáns rend uralkodott, és semmi olyan tárgy nem volt fellelhető nála, ami nem szolgált valamilyen praktikus célt, egyszóval merő unalom volt egy kislány számára. Ludwig olasz kedvesének keze munkája azonban meghozta a gyümölcsét; Feliciano-nak hála megjelentek a dísztárgyak, festmények kerültek a falra – némelyik a saját alkotása – és a házat a napszaktól függően mindig más és más étel ínycsiklandó illata lengte be. Mostanában már sokkal szívesebben töltötte itt az idejét, és mióta Gilberttel volt, gyakrabban is tette ezt; a bátyja nem igazán igyekezett ápolni a családon belüli kapcsolatokat.

- Köszönöm, hogy segítesz – mosolygott rá a párjára. Gilbert az ölébe húzta, és felcsavarta a lány egyik hajtincsét az ujjára.

- Még szép, hogy segítek. Hatalmasságom minden lehetőséget megragad, hogy kezet nyújtson a bajbajutottaknak. Bár a saját hülyesége elől nehéz bárkit is megmenteni. Meg aztán, nem szeretnélek sírni látni, tudod?

Lili hálásan mosolygott, aztán csókért bújt a poroszhoz. Miután elengedték egymást, Gilbert fölkerekedett, mondván, hogy ő akkor most megszervezi a taktikai megbeszélést.
Az emeletre érve bekopogott öccse hálószobájának ajtaján.

- Hé, ti ketten! Dugtok éppen, vagy bejöhetek?

Körülbelül tíz másodpercig türelmesen várt a válaszra, aztán ahogy az nem érkezett meg, hozzátette:

- Oké, ha végeztetek gyertek le, mert lemaradtok hatalmasságom zseniális haditervéről.

***
Abban elég hamar megegyeztek, hogy egyik veszekedő félnek sem szabad megtudnia, hogy a másik is jelen lesz a családi összeröffenésen, mert akkor biztos, hogy nem látják már őket idén. Felvetődött az ötlet, hogy szervezzék be az akcióba a legtapasztaltabb kerítőt, Magyarországot is, ám ezt az ötletet Lili sietve megvétózta. No, nem mintha féltékeny lett volna Erzsire, csupán frusztrálta, hogy a nő mennyivel régebb óta – és mennyivel jobban – ismeri a párját, mint ő maga. Ezek után listát készítettek a vendégszobák elpusztítási módjairól, hogy semmiképpen ne jusson egynél több két főre. Mire ezzel megvoltak, már fél tíz felé járt az idő, úgyhogy Feliciano asztalt is bontott, mondván, hogy soha nem lesz kész az ebéd, ha nem áll neki sürgősen, Ludwig pedig elmenekült a papírjaival a ház másik végébe, ahová reményei szerint már nem érhetett el semmi paradicsomos hozzávaló.
Amint mindenki lelépett, Gilbert odalopakodott Lili széke mögé, átkarolta úgy támlástul, és így duruzsolt a fülébe:

- Hé, szép kislány, lejössz velem a pincébe karácsonyi díszeket keresni?

- Ez nagyon átlátszó szöveg volt, cukrosbácsi – kuncogott a lány, és kicsit kifordult ültében, hogy megcsókolja a poroszt – Aki előbb ér le, az rakhatja fel az angyalkát – pattant fel nevetve, és szaladni kezdett az ajtó felé

***
Svájc leszállás közben arra gondolt, bizonyára rendkívül nagy feltűnést keltett a vonaton. No, nem országléte miatt, hanem mert ő az egyetlen, aki még nem unta magát halálra a hosszú út alatt. Vajon kíváncsiak a titkára? Hölgyeim és uraim, íme a recept: kezdj el dühöngeni utazás előtt, és lovalld bele magad egyre jobban; miközben próbálsz nem felrobbanni, csak úgy repül az idő. És hogy mi a legjobb szer, amivel elérhetik ezt a felemelő állapotot? A gyökér osztrák a szomszédból. Tessék csak tessék, szívesen kölcsönadom bárkinek.
E gondolatmenet hatására még ledöfött pár embert a szemével, aztán nagyot sóhajtva felkapta a csomagjait, és elindult Németország háza felé, ami csak kétutcányira volt az állomástól, ezért gyalog vágott neki. Az emberek valahogy folyton kitértek az útjából. Mintha ott sem lenne. Csak egy árnyék az utcai lámpák halvány fényében… Igen, pontosan így érezte magát már hosszú ideje. Hónapok óta nem beszélt a meetingeken kívül senkivel. Leszámítva azt a hülye Roderich-et, de amióta az a bizonyos eset megtörtént, inkább némasági fogadalmat tett volna, minthogy még egyszer leálljon vele csevegni. Mi a francot képzelt magáról az a beképzelt kis… De legalább társaságot nyújtott neki néhanapján, erre őt is elüldözte. Viszont ha nem teszi, akkor egy olyan helyzetben találja magát, amiben nagyon nem akarja. Nincs mit szépíteni rajta: olyan szituációba került, ahol nem tud semleges maradni, ezért egész egyszerűen menekül. Szégyen.
Miközben arra várt, hogy a csöngetésre valaki ajtót nyisson, újabb vendég érkezett. Svájc ereiben a másodperc törtrésze alatt hűlt meg a vér, ahogy felismerte a rendszámot, és még mielőtt bármivel is hitegethette volna magát utolsó remény gyanánt, a kocsi tulajdonosa kiszállt, megpillantotta őt, és ugyanúgy megdermedt. Csak álltak, nézték egymást, és mindketten várták, hogy a másik kimondja: Te mit keresel itt?, hogy aztán rávághassák: Te mit keresel itt?, de egyikük sem szólalt meg még egy jó darabig.

- Azt hittem, nem jössz el – törte meg az osztrák a csendet.

- Én is ezt hittem rólad. Mivel magad mondtad. Tudhattam volna, hogy kijátszol… Mire jó ez neked, mondd?

- Újra látni akartalak.

- Ez remek, én ugyanis nem akartalak újra látni téged.

- Remélem, azért túl fogod élni – forgatta a szemét Roderich.

- Én biztosan – morogta fenyegetően a svájci.

- Bátyus, hát megjöttél! – rontott ki Liechtenstein az ajtón – Végre! És Ausztria, te is eljöttél, de jó! Gyertek be, megfagytok itt kint!

És már rángatta is őket befelé, miközben egy naiv ötéves stílusában csicsergett, tökéletesen elhitetve bárkivel, hogy ő aztán semmit nem tud erről a furcsa véletlenről, sem pedig a két férfi konfliktusáról.

- Feli, megjöttek! – kiáltott fel az emeletre – Ugye előkészítetted a szobákat?

- A szobákat? De hát úgy volt, hogy csak… Mind a ketten eljöttek? Ve, örülök neki. Viszont szoba csak egy van. A másikban tavaly óta nem takarítottunk. Ludwig be se mer menni, úgyhogy azt hiszem, egyedül kell majd megcsinálnom, hehe. De szóval ma este mindenképp egy szobában kell lennetek, bocsi. Holnapra megoldom.
Amíg a többiek elfoglalták magukat azzal, hogy kiszűrjék Feliciano hadarásából a lényeget, a két újonnan érkezett kedvesen szemmelverte egymást. Ez a két párhuzamos tevékenység fél perc alatt tökéletes kínkusst eredményezett.

- Khm, én igazán nem bánom, khm – köszörülte a torkát zavartan Ausztria.

- Én viszont igen – vágott közbe Svájc sietve – Jó lesz nekem a kanapén is.

- Nemnemnem, azt nem lehet – esett pánikba látványosan Olaszország – Nálunk nagy udvariatlanság a kanapéra fektetni a vendégeket. Ezzel szégyent hoznék az egész családomra.

Amíg az olasz magában reménykedett, hogy Vash semmit sem tud az országa hagyományairól, Ausztria fülönfogta utazótáskáját, és megindult fölfelé a lépcsőn. Svájc pedig ugye kénytelen volt követni, ha nem akart komplett idiótát csinálni magából.

***

A szoba nem volt éppen tágasnak nevezhető. A tetőtér miatt ferde falak amúgy is szűkítették a teret, de berendezői bezsúfoltak a helyiségbe egy franciaágyat, egy fotelt, egy kétajtós szekrényt, és komódot az ágy mindkét oldalára. Még egy ember is szűkösen érezte volna magát, ha csak egy kis hajlama is van a klausztrofóbiára, hát még kettő, akik közül minimum egy valaki ki akarja nyírni a másikat.

- Kívánságod íme teljesült. Alhatsz a fotelben – vigyorodott el gúnyosan Ausztria.

Svájc erre érthetetlenül káromkodott valamit, valószínűleg rétoromán nyelven, mert a másik három anyanyelvét Ausztria is beszélte.

- Jó, alhatsz velem is, csak azt hittem, ezért az ajánlatért akarod majd leharapni a fejem.

- Hallgass – morogta Svájc – ez már így is épp elég kellemetlen.

- Mint az egész életed. És mindkettő azért, mert nem hagyod, hogy kellemesebbé tegyem.

- Te csak megkeseríteni tudod. Mi a francnak kellett idejönnöd, de komolyan? Azt hitted, majd a nyakadba borulok, csak mert karácsony van? Így volt, igaz? A kis Roddy még mindig álmokat kerget. Neked komolyan nem tűnik fel, hogy szánalmas vagy?

- Én a magam részéről nem tartom szánalmasnak a próbálkozásaimat a kapcsolatunk rendbehozására. Amin, megjegyzem, évtizedek óta munkálkodom, míg te a kisujjadat se mozdítottad. Az viszont igenis rosszul érint, hogy épp egy ilyen próbálkozás miatt adtad ki végleg az utam.

- Kevered a p betűs szavakat. Nem próbálkozás, hanem pofátlanság.

Ezzel a végszóval Svájc rácsapta az ajtót a másikra és nagy dirrel-dúrral levonult.

***
- Nagyon sietsz? – kapta el Poroszország Liechtenstein derekát.

- Hm, igazából nem. Bátyussal akartam beszélni.

- Az éppen ráér…

- Gilbert, mit forgatsz te a fejedben?

- Kettőt találhatsz, és azt, amelyik jobban tetszik – suttogta a férfi a lány nyakába.

- Neheheh – nevetett Lili csiklandósan, aztán hagyta csapdába csalni magát a férfi és a fal között – Tényleg mennem kéne…

- Hatalmasságom nem ad engedélyt a távozásra.

Lili hagyta magát belefeledkezni egy csókba, aztán szelíden eltolta magától a poroszt.

- Na, eressz! Sietek, oké?

- Hát ajánlom is – mordult fel a férfi, de a szája sarkában mosoly bujkált.

***

- Bátyus?

Liechtenstein halkan óvakodott ki az erkélyre, ahol Vash lassan egy fél órája tartózkodott.

- Lili? Ne haragudj, én csak… Szükségem volt egy kis levegőre.

- Mi a baj, bátyus? – bújt hozzá Lili – Kérlek, mondd el nekem! Mint régen. Tudom, hogy már alig látjuk egymást, de azért megbízhatsz bennem.

- Tudom, csak nem akarlak terhelni vele. Nem számít az egész. Amúgy is folyton veszekszünk. Ez… Csak egy volt a sok közül.

- De ez most sokkal komolyabb. Azt mondtad, szakítottatok. Ez igenis számít. Kérlek!

- Hmhm… Jól van, jól van. Én… Nem is tudom… Olyan hirtelen jött. A banki kimutatásait nézegettem, össze akartam hasonlítani a bevételeket a kiadásokkal. Egyszer csak észrevettem egy ingatlant, amit pár héttel azelőtt vett meg. Az ilyen nagy tételeket mindig meg szoktuk beszélni, mindig kikéri a tanácsomat, főleg, hogy a legtöbbet csak befektetésnek veszi, én meg tanácsot adok neki, hogy megéri-e, szóval meglepődtem, hogy miért nem szólt róla. És rákérdeztem.

- És mit mondott?

-  Azt akarta, hogy költözzünk össze.

- És?

- Mi és? Ez neked nem elég indok?

- Mi… De bátyus ez épp, hogy… Várj, nem értem. Azért szakítottál vele, mert össze akart veled költözni? Ennek semmi értelme.

- Lili, te ezt nem értheted.

- Akkor magyarázd el! – követelte a lány.

- Tudod jól, hogy akkor régen ő volt az, aki elhagyott engem. Ezek után már nem bízhatok meg benne többé. Nem akarom, hogy még egyszer úgy fájjon. Gyenge leszek tőle. Ráadásul gyűlölnöm kéne érte, én pedig megbocsátottam – amennyire tudtam – és vele voltam. De neki semmi nem elég. Azt hitte, majd összeköltözöm vele, hogy közös életünk lesz? Hogy aztán megint eldobjon? Ausztria egy önző seggfej, én pedig nem vagyok ostoba.

- Nem, bátyus, nem vagy ostoba. Te komplett hülye vagy. Már bocs.

- De Lili…

- Akkor is az vagy. Hiszen szereted őt! Szegényke olyan kitartóan próbálkozik, olyan hosszú ideje, tényleg mindent megtenne érted, te pedig soha nem viszonzol semmit. Pedig szereted, nem is tagadod, és mégsem, a saját hülye büszkeséged miatt. Néha komolyan úgy érzem, hogy én vagyok az idősebb kettőnk közül.

- Amikor úgy beszélsz, mint Gilbert, akkor én is – morogta Svájc – Lehet, hogy igazad van. De akkor sem költözöm össze vele és punktum.

- Akkor csak kérj bocsánatot.

- Én?

Lili erre már nem válaszolt, csak dühösen bevágta maga mögött az erkélyajtót. Vash újból egyedül maradt a gondolataival, amik azonban az eddiginél is zavarosabbak voltak.

***
Vash próbált csak és kizárólag a tányérjára koncentrálni, de ez elég nehéznek bizonyult. Valahányszor a mellette ülő Ausztria megmozdult, az illata az orrába kúszott, ráadásul a szeme sarkából akaratlanul is látta, milyen kecses, elegáns mozdulatokkal eszik a másik. Született arisztokrata. Ő sosem volt jó az ilyesmiben. Már gyerekkorukban is gyűlölte az etikett órákat, mert akkor minden tanár Roderich-el pedálozott. Csak azt nem tudták, hogy ha neadjisten mégis leette magát, akkor Vash volt az, aki villámgyorsan letörölgette, hogy ne büntessék meg. A svájci alig győzte kivárni, hogy vívás, lövészet, vagy legalább valami hasznosabb elmélet következzen. Roderich-nek sosem volt erőssége a matematika, már akkor is viccelődtek vele a felnőttek, hogy tőle fog függeni a fiú gazdasága. Vívásban is kész csődtömeg volt, aminek az egyik fő oka az volt, hogy meg sem próbált odafigyelni a tanáraira. Ellenben, ha Vash-al gyakorolt, magához képest elfogadható teljesítményt nyújtott, úgyhogy végül a fiúra testálták a feladatot.
Észrevette, mit csinál, és legszívesebben pofon vágta volna magát. Mit nosztalgiázik itt? Ráadásul pont olyan részhez ért, amire nagyon nem akart emlékezni. De már nem tudta kiűzni a képet a fejéből.

Roderich már majdnem győzött – életében először. Gyakorlatilag sarokba szorította Svájcot.

- Ügyes vagy – közölte vele biztatóan. Ezzel azonban kizökkentette a másikat, és az osztrák megbotlott, és rajta landolt. Vash megütötte a fejét, és egy pár másodpercre elsötétült előtte minden.
Ausztria, aggódva nézte őt a könyökére feltámaszkodva, de a csípőjük még mindig összeért.

- Jól vagy? – kérdezte remegő hangon – Ne haragudj, olyan ügyetlen vagyok, nem akartam…

- S-semmi baj – dadogta Vash, és rettentően zavarban érezte magát. Érzések egész arzenálja kavargott benne, amelyeket eddig soha nem érzett, és túl kellemesek voltak ahhoz, hogy az esés számlájára írta őket.

- Biztos? Nagyon megütötted magad. És vörös az arcod.

- Neked is.

- Hívjak orvost?

- Ne… Öhm… Én azt szeretném, ha itt maradnál. Nem tudom, miért, csak úgy… ha így maradnál, ahogy most vagy.

- Szívesen. Nekem is jó így. De alhatok közben? Elfáradtam…

- Persze, aludj csak.

Ausztria Svájc mellkasára hajtotta a fejét, és a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott.

- Mi a baj, bátyus?

- Mi? Nekem? Semmi. Mi bajom lenne?

- Tisztára elpirultál.

- Khm… Köszönöm a vacsorát – préselte ki magából, aztán kirúgta maga alól a széket, és a lehető leggyorsabban fölvágtatott az emeletre, a szobájá… szobájukba.
Levetette magát az ágyra, és dühösen ütni kezdte az egyik párnát. Ezzel azonban csak mégjobban felkorbácsolta saját dühét, mígnem már a könnyei is kicsordultak. Elege volt. Nem akart emlékezni arra a sok évre, a gyerekkori kalandokra, a barátságra, szerelemre, szenvedélyre. El akarta felejteni a búcsút, a magányt, és azt az ürességet, ami akkor költözött belé, mikor újrakezdték, új szabályokkal. Azt hitte, működni fog, de rádöbbent, hogy képtelen nem szeretni Roderich-et. Pedig ő akarta, igazán, szívből gyűlölni akarta, de e mellett a férfi mellett sosem volt ura az érzéseinek. És ő ezt annyira nem értette meg. Nem fogta fel, hogy ő már nem meri kényelembe ringatni magát, együtt lenni vele úgy igazából, és természetesnek venni a boldogságot. Mert féltette tőle azt az ostoba szívét, amit vasból valónak hitt, és mégis érezte apró darabokra törni.

***
Roderich orrát azonnal megcsapta a csokoládé illata, ahogy belépett a szobába. Teljesen sötét volt, és hallotta a másik egyenletes légzését, amibe azonban némi szörcsögés is vegyült; Vash minden valószínűség szerint álomba sírta magát. Halkan felsóhajtott. Fogalma sem volt, ezúttal hogy tehetné jóvá, amit elrontott. Azon kívül, hogy békén hagyja egyszer s mindenkorra, de erre nem volt hajlandó.
Ő is befeküdt az ágyba, és szép lassan közelebb araszolt a svájcihoz. Átkarolta a derekát, és a hajába fúrta a fejét. Az orrát elborította az a jellegzetes illat, amit annyira szeretett; hűvös, friss, és nagyon intenzív hóillat, mint egy lezúduló lavina. Mint egy réges-régi idilli álom az alpesi hegyek között két kisgyerekről, és egy örökké tartó szerelemről.

- Fotel… - morogta Vash félálomban, aztán mivel az osztrák nem engedelmeskedett, nyöszörögve megpróbált odébbhúzódni.

- Nem – jelentette ki kedvesen a másik – aludj csak.

- Akkor mássz le rólam.

- Nem vagyok rádmászva.

- Fick dich.

- Majd reggel. Jóéjt.

***
Ausztria a lehető legkellemesebb helyzetben ébredt. Persze tisztában volt vele, hogy ez csak addig marad így, amíg a másik is magához nem tér. Svájc jelen pillanatban a jobb felkarját szorongatta két kézzel, és közben az álla alá fúrta a fejét, így épp csak pár szőke tincse látszott ki a takaró alól. Ausztria a szabad kezével végigcirógatta a haját és az arcát. Tenyere végül a svájci csípőjén állapodott meg, ajkaival pedig belekóstolt puha bőrébe. Reakcióként valami artikulálatlan morgás érkezett a takaró alól, amit hamarosan egy rúgás követett egyenesen az osztrák sípcsontjába.

- Igazán bájos vagy ébredés után – nyöszörögte Roderich a lábát dörzsölgetve.

- Te meg még mindig rám vagy mászva – morgott vissza Vash.

- Nem is igaz – mosolygott ártatlanul Ausztria.

Ő maga sem tudta, miért lett ilyen jó kedve, elvileg a helyzetük nem oldódott meg magától tegnap óta. Bár a reggel úgy érte őket, ahogy máskor is, összebújva, félig csipkelődve, félig veszekedve, Roderich tudta, hogy ismét közéjük kúszik majd az a fájdalmas távolságtartás, ami az utóbbi időben jellemezte a kapcsolatukat.
És ekkor rádöbbent az igazságra. Ó, egek, milyen ostoba volt!

- Most mit bámulsz rám így? – mordult fel Svájc.

- Tudod… Most döbbentem rá, hogy igazad volt.

- Miben? És mikor?

- Tegnap, amikor a fejemhez vágtad, hogy csak álltatom magam.

- Gratulálok a felfedezéshez. És most akkor mi van?

- Most meg foglak zsarolni – jelentette ki határozottan az osztrák.

Vash kétkedve felhúzta az egyik szemöldökét.

- Na, hallgatom – vetette oda flegmán.

- Nos, lényegében ugyanarról van szó, mint a legutóbb. Jól van, semmi összeköltözés, megértettem. De egy normális kapcsolat. Ez az, amit szeretnék, Vash. Nem háromhavi egy alkalmat nálam, – mert te be sem engedsz a saját országodba - ami alatt úgy teszünk, mintha csak a szex miatt járnánk össze. Csak ennyit kérek. Akkor találkozzunk, amikor akarunk – igen, mindketten – és ne hazudd azt az egész világnak, hogy nem szeretsz. De főleg ne nekem. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor vége, Vash. Elviselhetetlenül fog fájni, és valószínűleg sosem lesz más utánad, de meg tudom tenni, hidd el nekem. Nem akarom ezt, de még kevésbé abban élni, amiben most. Nos, mit mondasz?

- Rohadj meg. Azt nem mondtad, hogy érzelmileg tervezel zsarolni. Na, nem mintha használt volna.

- Ezt most úgy érted…

- Igen, pont úgy. És nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom.

Ausztria nézte, ahogy Svájc felkel az ágyból, felöltözik, és pakolni kezd a bőröndjébe. Úgy érezte magát, mintha süllyedne; nem tudott ellene tenni, és tudta, hogy nem fogja túlélni.

- Mondd meg a többieknek, hogy elmentem – vetette oda, a következő pillanatban pedig már kattant is mögötte az ajtó.

Nem fog utánafutni. Nem és nem. E helyett inkább kinézett az ablakon, és éppen megpillantotta a férfit, aki az udvaron vágott át a kertkapuhoz. Még utolérné… Nem, akkor sem. Hiszen épp erről volt szó. Nem teperhet mindig ő, és nem is fog, ha nincs értelme. Erőt vett hát magán, és végignézte, ahogy a szerelme kilép a kapun, és bezárja maga után. Ausztria biztos volt benne, hogy Vash nem fog visszanézni, ám a következő pillanatban mégis megtette. A tekintetük összekapcsolódott egy végtelen pillanatra. És csak álltak mind a ketten, de egyikük sem mozdult. Végülis ezt csinálták már ’18 óta, nem? Túl gyávák voltak mindketten, és túl makacsok ahhoz, hogy bármelyikük is lépjen.
Vash-nak is ugyanezek a gondolatok jártak a fejében. Emlékezett a levélre, amit Roderich a monarchia felbomlása után írt neki. Akkor annyira, de annyira gyűlölte érte, az önzőségéért, hogy felé sem nézett, amíg ott volt neki Magyarország, de ahogy elveszítette, és bizonytalanná vált a helyzete, egyből visszakönyörögte volna magát hozzá. Megvetette a gyengeségéért és az önzőségéért, de valamiért mégis eleget tett a kérésének, és meglátogatta. Nem tudták elfeledni a múltat, az emlékeket, ami újra és újra egymás karjába űzte őket. De ő már akkor megmondta, nem akar szerelemről beszélni, mint azelőtt. De lehetséges figyelmen kívül hagyni valamit, ami ennyire nyilvánvaló? Tagadhatja a végtelenségig? Azt kellene tennie, az eszére hallgatnia, nem a szívére. Sosem kockáztatott semmit. A biztonság az első. Akkor miért akarják most a lábai visszavinni? Vissza a házba, vissza hozzá…
A következő pillanatban már rohant.
Ausztria alig bírta visszafogni magát, de megállapította, hogy ha ő is elkezdene a másik felé futni, az már tényleg borzasztó nyálas lenne, úgyhogy inkább megvárta, míg Svájc fölér.

- Előre szólok – közölte, miközben bevágta maga mögött az ajtót – engem nem puhítasz meg. Nem leszek olyan szerencsétlen, mint te. És ha meglátom, hogy ránézel valaki másra, seggbelőlek. Őt is. Világos? Mi van? Most mit vigyorogsz már megint?  Rohadt idegesítő fejed van ilyenkor, ugye tudod?
Ausztria nem válaszolt, csak lassan fölállt, mintha még mindig nem merné elhinni, hogy Svájc tényleg ott van, vagy nem üti le, ha a közelébe megy.

- Nem felejtettél ki valamit mondandódból?

-  Ich liib dich, idiot – tette hozzá morcosan.

***
- Nem vettem neked ajándékot… - állapította meg Vash zavartan.

- Én sem neked – felelte Ausztria egy elnéző mosollyal.

- Akkor hát… Boldog karácsonyt.

A svájci bátortalanul odalépett az osztrákhoz és lágyan megcsókolta. Roderich derekát átkarolva húzta magához, így Vash gyakorlatilag az ölében kötött ki, de egyiküknek sem volt ellenére a helyzet.

- Bátyus, gyertek már, lemaradtok a… Juj, ne haragudjatok, nem akartam zavarni!

Mire Svájc felpattanhatott volna, húga már be is csapta maga mögött az ajtót. Vash paprikavörösen fordult az osztrák felé.

- Ezért még számolunk!

Ettől függetlenül teljes egyetértésben és kézen fogva sétáltak le a lépcsőn, hogy csatlakozzanak az egyre bővülő család többi tagjához. Odalent Feliciano már izgatottan ugrált, gyakorlatilag úgy kellett lefogni, ám hamar kiderült, hogy nem a saját ajándéka miatt ennyire izgatott.

- Ve, mi amore, már olyan kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz az ajándékomhoz! – pattogott az olasz a fotelban ülve, ahova Ludwig lenyomta.

- Jól van, Italien, mindjárt megnézem, de előbb Gilbert szeretné átadni az ajándékát – felelte a német egy szelíd mosollyal.

 Gilbert amint szót kapott, azonnal oda is lépett a fa alá elhelyezett ajándékokhoz.

- Na, akkor kezdjük veletek, gerlepár. Úgy gondoltam, ti nem kaptok semmit, mert elbasztátok Lili karácsonyát, de szerencsére annyira fantasztikus vagyok, hogy rendbe hoztam neki és még nektek is megbocsátok, úgyhogy nesztek – nyomta a kezükbe a két kisméretű csomagot. Svájc ajándékán már eleve látszott, hogy pisztoly formája van, s amint lekerült róla a papír, a férfi már próbálgatta is a súlyát és a fogását a kezében.

- Igazán köszönöm – mondta kissé zavartan, aztán megacélozta arckifejezését – Ezzel foglak seggbelőni – tette még hozzá, aztán el is süllyesztette a tárgyat a zsebébe.
Ausztria viszont nem tette közszemlére az ajándékát, e helyett fülig vörösödött s gyorsan visszacsomagolta a dobozt.

- Na, tetszik, mi? – vigyorgott Gilbert diadalmasan – aztán osszátok be…

- De mi ilyesmit nem… ez… Túl szélsőséges – vágta ki magát az osztrák.

- Ha nem tetszik, nekünk adhatod – kacsintott a porosz Lilire, aki azonnal kuncogni kezdett Svájc gyanakvó tekintetétől átdöfve.

- Na, szóval, az én drága bátyámnak, aki majdnem olyan fantasztikus, mint én… - cipelte oda a hatalmas dobozt a német elé – valami, amire minden házas férfiembernek szüksége van néha.

Ludwig bontogatni kezdte a csomagot, s mikor abból hamarosan egy rekesz sör került elő, hangosan fölnevetett, ami igencsak ritka volt tőle.

- Danke, bruder – ölelte meg a bátyját, aki ezután újból magához ragadta a szót.

- És neked, Italien… - adta át az újabb csomagot – valami, hogy még fantasztikusabban főzz, és mégjobban felhizlald az öcsémet, mert akkor még ennél is jobban fogok kinézni nála.

Olaszország ismét a porosz nyakába vetődött, majd vadul lapozgatni kezdte a szakácskönyvet, s izgatottan hadart az anyanyelvén. Ráhagyták.

- Végül, de semmiképp sem utolsó sorban, annak a szép kislánynak ott a sarokban – kacsintott Lilire, majd oda is lépett hozzá – egy igazán különleges ajándék…

Gilbert itt valahogy kiesett a szerepéből, sőt egészen zavarba jött. Némi pirulás, torok-köszörülés, és téblábolás után féltérdre ereszkedett kedvese előtt, és igyekezett kizárni a külvilág hangjait.

- Ve, ez olyan romantikus!

- Sss, ne zavard őket!

- Nyugi. Tedd el azt a pisztolyt.

- De…

- Mondom, tedd el!

- Khm… nos… gondolom, mivel egy gyűrű van a kezemben, elég egyértelmű, hogy mit szeretnék. De ki kell mondanom, mert hatalmasságom nem riadhat vissza, szóval… Hozzámjönnél?
Hosszú másodpercekig néma csend borult a szobára, amit aztán Lili szipogása tört meg.

- Most mi a baj, liebling? – nézett fel rá a porosz aggódva.

- S-semmi… - szipogta a lány – Cs-csak engem még… soha senki... nem akart… feleségül venni.

Gilbert erre nem tehetett róla, hangosan felnevetett, s ölbe kapta a lányt.

- Ez az én kurva nagy szerencsém. Hogy csak az enyém vagy. Már, ha igent mondasz… - bizonytalanodott el.

- Igen, igen, igen! – vágta rá Lili most már istenigazából zokogva, de egyszersmind kacagva is, és hosszú csókban forrt össze kedvesével.

***

- Hidd el nekem, boldogok lesznek – ismételte el Ausztria sokadszorra – eddig is azok voltak.

- De…

- Semmi de. Ezt egyszer már megbeszéltük, amikor összejöttek, és mégegyszer, amikor elköltözött. Hagyd egy kicsit élni. És törődj végre magaddal is. Meg velem.

Svájc kieresztett egy beletörődő sóhajt.

- De azért arra készülj fel, hogy mi jön ez után… - tette még hozzá asz osztrák, mire Vash falfehérre elsápadt.

- Ne is mondj ilyesmit! Különben is, nem törvényszerűség, és a húgomnak van annyi esze.

- Hát pedig egy kapcsolatban már csak így szokott lenni…

- Na, igen… - a sápadt arcszínt vörös váltotta fel – beszélnünk kellene arról a házról.

- Hallgatlak – nézett rá Roderich violaszín szemeivel komolyan, kissé visszatükrözve a korábbi sértettséget.

- Nézd, én nem akarok összeköltözni veled. Nekem ez túl gyors és túl sok, és… Egyszerűen nem megy – sütötte le a szemét – De… Elmehetnénk oda, mikor találkozunk – folytatta, majd, mivel Ausztria még mindig kissé sértődöttnek tűnt, hozzátette – ami lehetne gyakrabban, mint eddig.

- Hmpf…

- És oké, nem mondom azt, hogy soha, csak adj egy kis időt.

- Na, ezt így már el tudom fogadni. Akkor holnap indulhatunk?

- Máris? De hisz’ a ház még üres…

- Nem az. Mindent elrendeztem. Én ezt szántam neked karácsonyra. Pechem volt, hogy előbb észrevetted.

- Idióta, te komolyan képes voltál csak így… Azt akarod, hogy egész életedre az adósod maradjak? – csattant fel a svájci.

- Hát, esetleg megengedem, hogy ne pénzben törlessz… - mosolygott rá Roderich, közelebb húzva őt magához.

- Aljas vagy.

- De szeretlek.

- Én is téged. Egyébként mit kaptál Gilberttől?

Az osztrák erre fülig pirult, majd kikászálódott az ágyból, és a dobozzal tért vissza. Kinyitotta, és így Svájc számára is láthatóvá váltak a félreérthetetlen formájú csokinyalókák.

- Én megölöm! Én esküszöm, most lemegyek, és megölöm!

- Hé! – fogta le Roderich a derekánál fogva – Ha most berontasz a szobába, lehet, hogy olyat fogsz látni, amit nem akarsz. És különben is… Ráér holnapig.

Svájc végül maradt, de továbbra is ellenségesen tekintett a pajzán édességekre.

- Vidd a szemem elől.

- Majd forrócsokit csinálunk belőle.

- Vagy lenyomom Gilbert torkán.

- Perverz.

- Ki, Gilbert? Igen, szerintem is.

- És magadról mit gondolsz?

- Úgy is tudod. Ha akarsz valamit, csináld, ha meg nem, mondd meg, mert akkor alszom.

- Lesznek még konfliktusaink – sóhajtott fel Ausztria, majd karjaiba vonta szerelmét és eleget téve kérésének nem szólt többet, s tőle sem várt több szót, csak szerették egymást míg mindketten álomba nem merültek.

4 megjegyzés:

  1. Fick dich. - Majd reggel. *Susie meghalt* *aztán megint*
    Jaj, ez a két idióta... és még Rod a gyökér. xD Félnék Vashsal egy házban aludni, amekkora pukkancs, De azért jó, hogy újra együtt vannak~ Még jó, hogy a többiek nem hagyják csak úgy szétmenni őket. :3
    Félreérthetetlen alakú csoki... nem is ők lennének, ha nem jönnének tőle zavarba. xD
    Még jöhetnek ilyenek~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, mint a legtöbb, ez is egy ilyen ,,itt mindenki hülye csak én vagyok villamos" típusú család, szóval naná, hogy beleszólnak, és nem hagyják ezt a két marhát szétmenni. :D
      Jönnek, meg sem tudom állítani őket.. (Mondjuk a következőre érkező reakcióktól félek, és még angst is lesz többnyire.. )
      Örülök, hogy tetszett és köszönöm ^^

      Törlés
  2. Áh, végre elértem ide, hogy elolvassam D": És nagyon jó volt. Komolyan. Gilberték ennél édesebbek már nem is lehetnek, nálunk maximum szokásosan Feli volt, aki túltett *-* Ausztrijáékra meg már nem mondok semmit. *sóhaj* Ez a drámázás, ki tudnak kergetni a világból komolyan. De így is szeretjük őket nagyon. Meg milyen aranyos volt már Svájc? *-* Oké, akkor én idefanultam neked, meg gratula, hogy megírtad. *^*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát köszönöm.. Jó sokáig tartott de csak megszültem xD
      Svájc mindig aranyos csak nem látszik rajta :'D

      Törlés