2014. március 17., hétfő

Frühling blutet in Paris

Huh, azt hiszem, én ficcel ennyit még nem szenvedtem. Pedig még rövid is, de rengeteget ültem fölötte. Ja, és újabb páros debüt.

Fandom: Hetalia
Páros: GerFra (és fordítva akartam)
Műfaj: angst (és fluffot akartam..)




 Francis képtelen volt a vele szemben álló tükörbe nézni. Ki bírta volna nyitni a szemét, de nem akarta. Ki akarta nyitni, de nem merte. Bokái nem voltak túl szorosam összekötve, ám szabadulni nem tudott, csuklóin viszont vörösre dörzsölődött a bőr, és a kötél szinte elszorította vérkeringését. Aznap is nehéz német ételeket kapott vacsorára, érezte, hogy megfeküdte a gyomrát, s a keserű sor miatt, még mindig rossz volt a szájíze. A szobában nyomasztó csönd volt, ő maga egyedül, elgyengülve félelemtől, fájdalomtól.
Franciaország kifejezetten rosszul viselte a háborút. Bár sosem volt egy igazán kemény, strapabíró, harcias ország, régen élvezte a csaták izgalmát, az ellenfél üldözését, vagy éppen az érzéki örömöket, miközben népei a másikéval háborúztak. Szeretett szemtől szemben, testközelben lenni az ellenséggel, érezni a félelem, a düh és az elszántság kipárolgást. De ez a háború más volt, rideg és személytelen. Gépek harcoltak gépek ellen, az emberek távolról lőtték egymást, a pusztítást nem lelkekben, hanem számokban mérték. Francist szinte fájdalommal töltötte el az egyszerű élvezetek, a mindennapok szépsége nélkül. Mióta Németország elfoglalta az északi területeit, élete katonás rendben zajlott. Azóta nem festett, nem ült ki naplementekor az erkélyre egy pohár borral, és nem szeretkezett senkivel.

Ludwig belépett a szobába. Francis elfordult, nem akarta, hogy a másik lássa a könnyeit. A német mellett nem volt szabad elgyengülni, tilos volt érezni. Pedig mennyire akarta! Áttörni a páncélt, felolvasztani a jeget, félresöpörni a gátlásokat, és csak érezni a vad, mindent elsöprő szenvedélyt újra és újra, míg a háború el nem múlik a fejük fölül. De nem lehetett, Ludwiggal nem.
A német mögé lépett. Kezében villant a kés pengéje. Francis legalább egy ollóra számított volna, de abban a pillanatban rádöbbent, mennyire nem számít. Nem számít már semmi, csak ez a pillanat, ami ellen oly sokáig lázadt, és most bekövetkezett, néma pillanat, mert Ludwig nem szólt, csak tette a dolgát. Francis újból összeszorította a szemét, így nem látta, csak érezte a tincseibe markoló ujjakat. Ezerszer elképzelte, mindig máshogy, finom simításként, vagy durva tépésként, de így soha. Nem a mozdulat fájt, hanem a kés halk surrogása, ahogy a szálak közé hatolt. A halálos csöndben Francis érzékei kiélesedtek, hallotta a szálak szakadását, a lehulló tincsek puffanását, a német halk, nyugodt, egyenletes légzésének hangját. Érezte, ahogy a feje egyre könnyebbnek tűnik, a nyaka fedetlenné válik, és egy kósza légáramlat gyengéden végigsimítja, mintha csak nyugtatni akarná.
Aztán vége lett. Francis lassan, nagyon lassan merte csak kinyitni a szemét.
Mintha megállt volna az idő, s ő kívül került volna rajta.
Ha kinézett a szoba nyitott ablakán, még mindig az Eiffel tornyot látta.
A nap még mindig megcsillant az üvegen.
Csicseregtek a madarak.
Behallatszott a város zaja.
Csak ő, az ország lelke nem volt már önmaga.
Pillantása hosszan megragadt a földön heverő fényüket vesztett fürtökön, aztán lassan, végtelenül lassan felemelte a fejét, hogy szembenézzen a tükörképével.


2 megjegyzés:

  1. Ez gonosz volt, maga a történet meg nagyon szép... Mármint Lud? Hülye vagy? xD Hogy tehetted ezt? D": Jó, haragszom Németországra. Egyébként nagyon szépen megírtad, meg jó az alap ötlet, csak mint ahogy már mondtam Francist sajnálom, meg a haját. Jó röviddel is jól nézne ki, de az már nem ő. xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pont ezen röhögtem magamban, hogy Francisnek ez akkora trauma, hogy simán lehet angstot írni belőle xD Igaz, hogy nem azt akartam, de sebaj..
      És köszönöm ^^

      Törlés