2014. február 21., péntek

Kezdetek

Drága Olvasóim!

Mint már említettem, ma ünnepli a blog az első születésnapját. A köszönetnyilvánításokat és a statisztikákat én a magam részéről letudtam az újévi bejegyzésben, ezért most csak így kollektíven szeretnék köszönetet mondani mindenkinek a támogatásért.
Az évforduló alkalmából pedig megleplek titeket - és kicsit magamat is - egy új fandommal. Ezen a ficen körülbelül fél éve kotlok kisebb-nagyobb megszakításokkal, és bevallom őszintén, rég lemondtam róla, hogy valaha is lesz belőle valami. Mégis sikerült befejeznem, és hát soha jobbkor.

Fandom: Welcome to Night Vale
Páros: Cecilos
Műfaj: hurt-comfort, one-shot
Leírás: Tulajdonképpen egy fajta prológus az egész sorozathoz, közvetlenül az első rész előtt játszódik, és mint olyan, teljesen headcanon. 
Az eredetiből átemelt idézetek Raistlin fordításából származnak. 

Cecil hálószobájának ablaka a kutyasétáltatóra nézett, amivel gyakorlatilag folyamatosan megsértette Night Vale törvényeit, de hát mit tudhatott erről egy ablak?  Tulajdonosa már annál inkább tisztában volt vele, hogy a kutyasétáltatóra tilos ránézni, mégis minden reggel kilesett az ablakon – persze csak sunyiba a függöny mögül. Nem is azért tette ezt, hogy törvényt szegjen, ő csak a napfelkeltét akarta végignézni, az a fránya égitest pedig éppen a kutyasétáltató mögött bukkant fel. Még hogy keletről nem jön semmi!
Mivel senki, akinek egy csöpp józan esze is maradt, nem jött még a környékre sem, ezért igen ritka esetnek számított, hogy Cecil embert lásson az utcán, pláne ilyen korán reggel. Ráadásul azt, akit azon a bizonyos reggelen megpillantott, még soha életében nem látta, az idegen/turista/eltévedt járókelő pedig olyan ritkaságnak számított, hogy még a tősgyökeres Night Vale-iek is elcsodálkoztak volna, pedig ők lassan már semmin sem lepődtek meg.
Cecil lakása a második emeleten volt, ezért fölülnézetből pillantotta meg a kutyasétáltató mellett kóválygó idegent, és ez rögtön elgondolkoztatta, hogy vajon hogy lehet valakinek a fejebúbja ennyire tökéletes három emelet magasságból szemlélve. Ábrándos gondolatait azonban megszakította a felismerés, hogy az illető látszólag teljesen elveszetten sétálgat föl-alá, és ami még rosszabb, az egyik kámzsás alaktól készül útbaigazítást kérni. Cecil tudta, hogy azonnal közbe kell lépnie, de túl sokáig tartott volna, míg levágtat három emeletet (a lift stressz-érzékelője általában túl magas értéket jelzett nála, és nem volt hajlandó levinni elkerülendő, hogy munkába menjen; ez a Városi Tanács egyik új fejlesztése volt, amelyet a drasztikusan megemelkedett idegösszeomlások és béremelésért folytatott sztrájkok után vezettek be). Végül nemes egyszerűséggel kiordított az ablakon:

- Ne menj közelebb!

Az ismeretlen megtorpant, a hang forrását kereste.

- Itt vagyok fönt – lelkesedett Cecil – várj meg, mindjárt lejövök!

És meg sem fontolva a kérdést, hogy a másik vajon igényli-e a társaságát, már száguldott is lefelé, de közben olyan felszabadultnak érezte magát, hogy biztos volt benne, hogy a lift is levitte volna.
Rekordidő alatt érte el a főbejáratot, és ki is rontott rajta, miközben még mindig nem gondolkozott el rajta, hogy mitől támadt ilyen fényes jókedve. Minden esetre lelkes arccal szaladt tovább, aztán megtorpant az idegen előtt, és kezet nyújtott neki.

- Üdv, Cecil vagyok, Cecil Palmer. Hát te ki vagy, és honnan pottyantál ide?

A másik férfi zavartnak tűnt, ám miután ezt némi torokköszörüléssel kifejezte, viszonozta a kézfogást, és Carlosként mutatkozott be, aki egy tudós, azért jött, hogy tudományos kutatómunkát végezzen.

- Tudományos szempontból messze a ti városotok a legérdekesebb Amerika-szerte, és azért jöttem, hogy megvizsgáljam, mégis mi folyik itt – folytatta némiképp fellengzősen – A főutcában béreltem egy laboratóriumot, itt a pontos cím, de sajnos fogalmam sincs, merre induljak.

Cecil elbűvölve hallgatta az eltévedés ellenére nyugodt, tárgyilagos, és kellemes hanghordozást, aztán a mondat értelmét felfogva le is csapott élete nagy lehetőségére.

- Ha gondolod, elkísérhetlek, nehogy bajba kerülj, vagy még jobban eltévedj – ajánlotta föl lelkesen.

- Megköszönném - felelte Carlos kimérten.

- Reggeliztél már? – érdeklődött Cecil, ahogy útnak indultak – mert ha nem, elmehetnénk Big Rico pizzázójába. Persze Rico ilyenkor még kávét árul meg péksüteményeket, mert hát ki akarna reggelire pizzát enni? Igaz, ez így megtévesztő, de csak nem nevezheti át az éttermét napjában háromszor, nem? Gondold el, mennyi munkát adna a Városi Tanácsnak, ha naponta háromszor új működési engedélyt kellene nyomtatniuk.

- Nem, még nem ettem – felelte Carlos mesterien kiragadva a lényeget a Cecil-féle szóáradatból.

- Akkor menjünk, úgyis útba esik nekem munkába menet – ragyogott fel Cecil arca – Ja, még nem is mondtam, hogy rádiós vagyok, szóval, hallgasd majd a híreket munka közben.

Carlos remélte, hogy új barátja a rádióban némileg lassabban beszél, és nem ezen a magával ragadó hangszínen, mert ezzel holtbiztos, hogy elvonná a figyelmét, és összekeverné a ma reggel gyűjtött talajmintát a tavalyelőtti kávézaccal, aminek a szavatossági idejét tesztelte, és úgy tervezte, újrahasznosítja, így kevesebbet kell kávéra költenie.

- Amúgy nem sok híja volt ám, hogy bajba kerülj az előbb – jegyezte meg Cecil megrovóan – persze te még nem tudhattad, de a kutyasétáltatót tilos megközelíteni, azok a kámzsás alakok pedig veszélyesek, és ha egyszercsak meghalsz, akkor mi lesz a tudományos kutatóunkáddal, meg velem?

- Kedves, hogy így aggódsz értem – pillantott rá hálásan Carlos az idők közben megérkezett kávéját tartalmazó bögre mögül – Megkérhetlek, hogy kísérj el a laborig? Persze ha nincs időd, nem gond, csak nem szeretnék megint eltévedni.

- Naná! – lelkesedett Cecil – Igaz, hogy itt van a szomszédban, de amíg átérsz a szomszédba, bármi megtörténhet. Például, ha városilag nézzük, akkor, ha átérsz a szomszédba, Desert Bluffs-ban kötsz ki. Brrr – borzongott meg látványosan, aztán mivel Carlos csak hallgatott, és elgondolkozva méregette, hozzátette – De én elkísérlek, és vigyázok, nehogy kámzsás alakokkal találkozz és főleg, hogy nehogy Desert Bluffs-ban köss ki. Nagyon hiányoznál, ráadásul ott semmi tudományos szempontból érdekes dolog nincs.

Azok a hihetetlenül kék szemek ismét felragyogtak, és Carlos elvesztette a harcot a mimikájával szemben.

***

Cecil épp bőszen integetett a szomszédba távozó Carlos után, amikor egy csontos kéz nehezedett a vállára. Ugrott egyet ijedtében, de aztán megpördült, és megnyugodva ismerte fel öreg barátnőjét.

- Josie, a frászt hoztad rám – korholta – Na, nem baj. Milyen csodás napunk van ma, nem igaz?
Az öreg hölgy szomorkásan bólintott.

- Látom, hogy boldog vagy, Cecil, de vigyázz, mondtam már, hogy túl könnyen szeretsz. Ráadásul az angyalok azt mondták, mikor láttunk benneteket együtt, hogy figyelmeztesselek, nincs jövőd ezzel a férfivel.

- Ugyan már – legyintett Cecil – Mindenki tudja, hogy angyalok nem léteznek, és csak hazugságokat mondanak.

***

Aznap este egy hófehér boríték várta Cecilt a lábtörlőjén. Amint meglátta, azonnal határtalan izgalom fogta el, hiszen Night Vale-ben csak nagyon fontos vagy különleges alkalmakkor kapott valaki nyomtatott levelet. Egyébként az elektronikus formát részesítették előnyben, főként a könnyebb lenyomozhatóság miatt. Feltörte a Városi Tanács pecsétjét, feltépte a borítékot, és szétnyitotta a kettéhajtott lapot.

Első kezelés: holnap este hét óra ötvenöt perckor Big Rico pizzériája mellett.

Cecil meg sem lepődött. Ez valószínűleg egy újabb továbbképzés, aminek időről időre alávetették a Rádióvezetőség javaslatára. Bár fogalma sem volt, ezúttal mi rosszat mondott, de a lényegen ez nem változtatott. Oda kellett mennie, ha holnapután is ő szerette volna bemondani a híreket.

***

Cecil, mint tapasztalt Night Vale-i lakos sok mindenre számított, hogy mit fog látni, mikor belép a helyiségbe, de erre az egyre nem: Carlos várt rá egy fotelban ülve.

- Üdv, Cecil, hogy érzi ma magát? – kérdezte.

- Ööö, köszönöm jól – felelte zavartan a fiú, aki nem is tudta, mi a furább; hogy Carlos magázza, holott tegnap tegeződtek, vagy hogy a hogyléte felől érdeklődött, mintha ebben az egész helyzetben semmi furcsa nem lenne – Hozzád kell kezelésre járnom? – igyekezett tisztázni a helyzetet.

Carlos megütközve pillantott rá.

- Cecil, hiszen már évek óta jár hozzám kezelésre – kezdte óvatosan és még mindig magázódva – miért lepte ez meg ennyire?

- Carlos, ne hülyülj már, ez nem jó vicc – fakadt ki Cecil.

- Kérem, nyugodjon meg. Fogalmam sincs, mi történhetett, amiért elveszítette a velem kapcsolatos emlékeit, de ígérem, együtt kiderítjük – felelte a másik még mindig rendíthetetlen nyugalommal – üljön le ide velem szembe.

Cecil jobb ötlete nem lévén engedelmeskedett, és lerogyott a Carlos-éval szemben elhelyezett fotelben.

- Megmagyaráznád, hogy mégis mi folyik itt? – követelte azonnal.

Carlos felsóhajtott és belefogott.

- Tudja, Cecil, önnek vannak bizonyos… problémái. Más talán betegségnek nevezné, én azonban inkább úgy mondanám, más szemmel nézi a világot. Bár ez sem teljesen helytálló, mert a szeme ugyanolyan, mint másoké, csak a világ más, amit rajtuk keresztül lát. Ezzel az a probléma, hogy magán kívül senki ne látja, és szociális helyzetekben ez összeegyeztethetetlen a…

- Állj! Ezzel most azt akarod mondani, hogy őrült vagyok? – csattant fel vérig sértődve Cecil.

- Nézze, épp azt próbáltam elmagyarázni. Maga nem őrült, csak másképpen gondolkozik. Ezen azonban muszáj változtatnunk, hogy be tudjon illeszkedni a társadalomba.

- Ebből elég – ugrott fel Cecil a fotelből dühösen villogó szemekkel – nem tudom, ki vagy te, és mit csináltál az én tökéletes Carlosommal tegnap óta, de az biztos, hogy Nincs. Szükségem. Pszichológusra. Úgyhogy most elmegyek.

Határozott lépésekkel, és sértődötten magasba szegett orral az ajtó felé indult.

- Ne, várjon, kérem! Tudom, hogy sok ez így egyszerre, főleg egy emlékezetkiesés után, de már annyira jól haladtunk – könyörgött a férfi, aki állítása szerint egy agykurkász, nem pedig egy jóképű tudós, akivel együtt reggelizett tegnap.
Fogalma sem volt, mi késztette megtorpanásra, de végül mégis elengedte a kilincset, amit eddig szorongatott, és engedelmesen visszaült a fotelbe.

- Sosem hittem volna, hogy ezt újra el kell mondanom, de kész vagyok megtenni, mert látom, hogy rendkívül összezavarodott. Tizenöt évvel ezelőtt hozták el önt hozzám a szülei, miután súlyos atrocitások érték az iskolában.

- A szüleim akkor már halottak voltak – motyogta Cecil.

- Ó, igen, mindig ezt mondta. A szülei sosem kísérték be, maga pedig váltig állította, hogy azért mert már nem élnek. De eltértem a tárgytól. Szóval azóta heti rendszerességgel találkozunk, és bár sajnálatos módon nem sikerült elérnem, hogy megszűnjön látni ezt a fantáziavilágot, tanítottam magának bizonyos módszereket, hogy át tudjon kerülni a valóságba, amikor szükséges. Feltételezem, ezekre sem emlékszik. Most pedig kételkedik bennem, igaz? Úgy érzi, hogy a világ őrült meg maga körül. Jól gondolom? Mondja el, mire gondol most?

- De… Az üzenetben az állt, hogy első kezelés… - motyogta Cecil zavartan – Tegnap kaptam az üzenetet. Képzelje, igazi papírra nyomtatott üzenet volt, fehér borítékban – tért belé vissza a lelkesedés egy pillanatra.

- Értem. Szóval üzenetet kapott, hogy el kell jönnie hozzám… - mormolta az orvos és feljegyzett magának valamit – Ez arra utal, hogy nem vesztette el véglegesen az emlékeit, csak a tudatalattijába kerültek. Semmiképpen nem fogom erőltetni, hogy a felszínre kerüljenek. Inkább újból megtanítom magának azt az agykontrol-módszert, amit olyan kiválóan használt ezelőtt. Mit mond, Cecil? Megbízik bennem így is?

- Nem, nem és nem! – kiáltott fel fájdalmasan Cecil – Én szeretem Night Vale-t, és akkor is ott akarok élni, ha nem létezik. Ott van a rádió, és az én tökéletes Carlosom, aki nem mond ilyen szörnyűségeket nekem – nyöszörögte sírós hangon, ahogy előbbi határozottsága egy pillanat alatt elillant – Engedjen el… Engedjen el, kérem…

***

Cecil képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Egy óra kezelés és egy álmatlanul átforgolódott éjszaka elég volt ahhoz, hogy ez a szörnyeteg, aki ellopta imádott Carlosa arcát, elhitesse vele, hogy a város, ami az életét jelentette, a rádió, a kámzsás alakok, a valentinnapok... Mind hazugság. És ő hazudja saját magának. Pedig minden olyan valóságosnak tűnt. Ahogy belökte a rádióépület ajtaját (és az visszalökte), ahogy hallotta, ahogy a cipője koppan a kövön (de nem visszhangzik, a visszhang nem létezik), ahogy belesimított Kosnyek puha szőrébe és a macska vigasztalón dorombolt (a mosdó felett lebegve) - minden olyan valóságosnak tűnt. Ijesztően valóságosnak. Elvégre, ha ezek csak egy zavart elme képei, akkor csak látnia kellene őket, nem hallani, szagolni, tapintani, érezni, szeretni. Carlost is szerette. De Carlos eltűnt. És ez minden másnál valóságosabb volt

***
Cecilt aznap reggel egy kézzel írott levél várta a lábtörlőjén.

,,Gyűlés háromkor. A helyszínről tájékoztatást csak személyesen adunk.”

***
A Városi Tanács épületének ablaka nem nézett sehová, bár ez elvárható is volt tőle, mégiscsak a törvény házáról van szó. Mivel az ablakra pillantva csak a vak sötétség nézett vissza Cecilre, a rádiós inkább a teremben nézett körül megfelelő interjúalanyra vadászva a másnapi műsorhoz. Fel-alá sétálgatott, elbeszélgetett egykét ismerősével, végül letelepedett az egyik székre a színpadhoz közel, és igyekezett nem gondolni semmire.
Ez egészen addig sikerült neki, amíg az ismeretlen férfi a színpadra nem lépett. A férfi a tökéletes hajával, mélybarna szemeivel, a fehér köpenyében, akit még senki nem látott Night Vale-ben, és semmi ésszerű magyarázat nem létezett rá, hogyan került a városba. Amikor az ismeretlen megszólalt – és már nem volt többé ismeretlen, hanem Carlos – Cecil egyszerűen csak lehunyta a szemét, és ki sem nyitotta, amíg az imádott hang el nem oszlott a csöndben, amíg a gyönyörű hajfürtök már nem csillogtak a reflektorfényben, amíg a színpad hirtelen üressé nem vált a jelenlévők életével együtt, mert Carlos a másik helyiségben a Josie-féle kukoricamuffinokat majszolta.

***
Most már tudjuk, hogy városunk új tudósát Carlos-nak hívják. Gyűlést hívott össze. Szögletes álla van és a fogsora olyan, akár egy katonai temető. A haja tökéletes, és mind gyűlöljük és féljük és imádjuk tökéletes fürtjeit, egyenlő mértékben. Josie, az idős hölgy, hozott kukoricamuffint is; finomak lettek, de hiányoltam belőlük a sót. Azt mondta, a só az angyalok isteni küldetéséhez kellett, és még nem volt ideje újat venni. Carlos szerint tudományos szempontból messze a mi városunk a legérdekesebb Amerika-szerte, és azért jött, hogy megvizsgálja, „mégis mi folyik itt”. Ezzel elvigyorodott, és egyszerűen tökéletes volt, és én rögtön belészerettem.

4 megjegyzés:

  1. *megüt*
    Annyira édesen kezdődött, és imádom, amikor egy fic a nulladik találkozásokat veszi alapul, de aztán jött a plot twist és a földbe döngölt. Nagyon köszönöm, hogy megosztottad, kellet ez az édes-bús fájdalom most, és istenemaztakaromhogyboldogaklegyenek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *visszaüt, de csak úgy finoman szeretetből*
      És én is azr akarom, hogy boldogok legyenek, legalább annyira, mint én ettől a hozzászólástól *repked*

      Törlés
  2. Szia!
    Csak támogatni tudom a fandomot, irjon mindenki WtNV-t!
    Mindig érdekes olvasni az adások előtt játszódó időről és be kell valljam erre nem számítottam. A kicsi szivem hasadozik, de azért valahol remélem , hogy ez jobb lesz (az adások alapján ebben kezdek kételkedni), de ngyon tetszett az a fajta megközelítés.
    A lift, az nagyon jó ötlet, úgy el tudom képzelni!
    Maga az összhatás is rendben van, fájdalmas, és logikus és tessék még irni!
    Jah és boldog szülinapot, meg sok erőt, ihletet, időt és kmitartást!
    Köszönöm, hogy ovlashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm ezt a sok biztatást, és fogok írni, fogok, vannak még ötleteim. ^^ khm, StevexEarl, khm.. Na jó, nem csak az :D

      Törlés