2013. december 21., szombat

Győzhetetlen

Gyerekek, megint van történelmi ficünk. Na jó, fogjuk rá, hogy az. De azért örvendjetek. (Karácsonyi meg nincs, tudom. Pszt.) Ajánlva GyilkosKoalának amiért megszerettette velem a párost, de nagyon.

Fandom: Hetalia
Páros: SpUk
Műfaj: hurt-comfort



A hanghullámok megtörnek a víz felszínén, vagy talán csak a füle dugult el az erős nyomástól. Akárhogy is, nem hall már semmit. Feje fölött vad morgással csapnak össze a hullámok, most azonban csönd veszi körül, a távolinak tűnő, tompa zajok is elhalnak, ahogy egyre vastagabb vízréteg zárja őt el a külvilágtól. Süllyed... Lassan… Végtelenül lassan… Ebben a tompakék, bizonytalan lebegésben, lehunyt szemhéjai mögött millió emlékkép dereng fel, és lejt táncot a férfi arca előtt.

Saját dacos kamaszarca, ahogy a hajó orrában áll, és elképzeli a csodás kalandokat; Izabella, a királynője anyja helyett anyja volt, ő olvasott fel azokból a kalóztörténetekből – ő is olyan akart lenni. Ó, igen, éppen olyan vad, törvényen kívüli – levetkőzné az országlét súlyos terhét, melyet gyermekként akasztottak a nyakába – vérben akart fürödni, az ellenség vérében, aranyban akart dúskálni, nőket akart rabolni az angol hajókról. Ravasz volt, béketárgyalásokat színlelt, de az angolok nem voltak ostobák, és egyszer csak ott találta őket a saját partjainál. Akkor pillantotta meg őt…

Egy áramlat dob rajta egyet, szívverése épp oly hirtelen gyorsul fel, mint akkor. Ha ő tengerek ura, talán még most is ő irányítja? Örökké. A halálig, és azon túl is.

Hazug éj volt, alattomos és közönséges. Még csillagok is kevélyen bámulták magukat a tenger tükrében, a Hold pedig szemérmet színlelve rejtőzött egy halovány fátyolfelhő mögé. Az ifjú Antonio egy közelben horgonyzó ellenséges hajó felé tartott. Csónakja szinte hangtalanul szelte át a vizet. Mikor odaért, felkapaszkodott a hajó oldalán csüngő létrán, és lábai egy tompa puffanással ellenséges fedélzetre léptek. Előhúzta csizmájából a kését, majd a nyelénél a szájába vette, így mindkét keze fölszabadult. Viharfelhők gyűltek a csillagok elé, de nem zavarta a hirtelen jött vaksötét; annyiszor kémkedett már itt, hogy csukott szemmel is eltalált volna addig a kabinig. Hangtalanul lopózott be a szűk, alacsony ajtón, hogy aztán megálljon az igazak álmát alvó Anglia ágya előtt. A kést átvette a bal kezébe, és egy percnyi hezitálás nélkül a másik torkának szegezte, miközben érezte, hogy egy elégedett vigyor terül szét az arcán. Már csak egy pár másodperc választotta el a tengeren töltött évek ellenére is hófehér bőrt a pengétől, mikor azok a hihetetlenül zöld szemek felpattantak.

Riadtan kalapáló szív… A lélegzet elakad… Fogy az oxigén, de a félelem nem enged se ki, se be.

- A fenébe is, kölyök, de nehéz veled – mordult fel Anglia - Esküszöm, még egy szűk szoroson áthajózni egy egész flottával is könnyebb, mint téged…

- Szemét. Ha csinálnád a helyett, hogy pofázol, lehet, hogy jobban menne – sziszegte Antonio frusztráltan, türelmetlenül. Már nem számított volna, hogy fáj, csak történjen meg végre; ha már ilyen hamar, ilyen hirtelen kell felnőnie, hát essen túl rajta, legyen oda az ártatlansága, hogy aztán élhessen tovább.
Hirtelen végigvágott rajta a fájdalom, csak egy röpke pillanatig, hogy aztán átadja helyét a vágynak.

A hullámok egyszer megdobják, majd egy ideig lágyan sodorják, hogy aztán újból fölrázzák alvó gyanakvását. Gyötrelem, megváltás. Vágyakozás, kielégülés. Vad szédülés, nyugodt lebegés.

Elkárhoztak, talán már amikor először néztek farkasszemet az ellenséges hajókról, de legkésőbb akkor, amikor mindketten árulóvá, egymás rabjaivá váltak. Nappal ellenségek voltak, kik egymás ellen uszítják embereiket, éjjel szeretők, felváltva hol itt, hol ott, de legtöbbször egy kis csónakban, éppen félúton a két hajó között. S ahová ment az egyik, oda követte a másik. Jó alibit adott a harc, üldözhették egymást, és meg is tették, hisz’ egyre jobban kellett a másik, az ellenséges tengeri úr, az annyira gyűlölt, mégis lassanként szívvel is megszeretett…

A víz csak sodor, sodor megállíthatatlanul. Már nincs idő félni. Csak néhány perc maradt, hogy számot vess magaddal és földi életeddel, aztán örökre elmos az ár.

- Ha ezen múlna a győzelmed, habozás nélkül átvágnád a torkomat – állapította meg szinte tárgyilagosan Antonio, aztán nagyot húzott a rumosüvegből.

- De nem ezen fog. Megadod te magad egy szó nélkül.

- Soha  - mordult fel spanyol, aztán egy csókkal törölte le a másik gúnyos vigyorát – És mi van, ha én győzök? – érdeklődött utána.

- Sosem pazarlom arra az időmet, hogy olyasmin elmélkedjek, amiről tudom, hogy nem fog megvalósulni a gyakorlatban – tört elő az arisztokrata Arthurból.

- Most is éppen ezt teszed… - jegyezte meg vigyorogva a spanyol.

- Ezt hogy érted?

- Épp azon elmélkedsz, mit fogsz velem művelni két percen belül. Na, például ez sem fog megvalósulni.

Azzal nevetve fölpattant, és szaladni kezdett Anglia elől, aki azonnal üldözőbe vette. Ahogy megérezte az első csókot a nyakában, tudta, ezt a csatát nem nyerheti meg, de akkor egyszer nem is akarta.

A sodrás egyre lassul. Vajon partot ért? Vagy a fenékre süllyedt? Élet várja vagy halál? Egy szívdobbanás múlva eldől…

Az utolsó, amit lát, egy mesebelien, bűnösen gyönyörű szempár, ragyogását könnyek tompítják el. Szerette őt, persze, hogy szerette… Csak az uralkodója parancsát követte. Seregeit lemészárolta, hajóit elsüllyesztette, s végül őt magát is a tengerbe vetette. De szerette, tudja, érezte mindig, érzi most is. Sosem mondták ki, talán kellett volna, amíg lehetett, talán fölösleges lett volna. Már nem számít.

Az ár meglepően lágyan teszi partra. Sós vizet köhög fel, az egész bensőjét végigmarja. Elgyengülten odébbvonszolja magát, távolabb, minél távolabb a víztől…
És akkor hirtelen... Spanyol szót hall. A végtelen kékség végül hazahozta őt a saját földjére. Gyermekként hagyta el, de felnőttként tért vissza. Megtanult szeretni és ölni, mi más kellett még? Ó, ezernyi dolog, annyi, hogy számba se tudná venni. Bár sebesült és gyenge, mégis halvány mosoly remeg meg a szája szélén. Vár rá az élet. Az átélt kalandsorozat, az első szerelem csupán rövid fejezetek egy végtelenhosszú könyvben. Reménykedve néz a napba, és nevetni kezd. Nem akarja abbahagyni többé, olyan jó érzés.

4 megjegyzés:

  1. Óhember, ez zseniális *-*
    Nem és nem tudom elképzelni, hogy ezek ketten szerelmesek legyenek egymásba, de ez... akkor is zseniális, és gyönyörű, és ahw. Antonio <3 Csak csodálatos. De tényleg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ajjdeegyelekénmegtégedte <3 Már csak azért is mert elolvastad egyáltalán, de még hogy ilyen szépeket írni. *meghatottan szipog* Antonio... Tényleg csodálatos. El nem tudom képzelni hogy maradt ilyen életvidám miután végigélte az egész történelmét, de van ebben valami lenyűgöző.
      Köszönöm ezt a szép kommentet, és nagyon boldog vagyok, hogy a páris ellenére is így tetszett *-*

      Törlés
  2. Az első történet, amit nekem ajánlottak, már ez a tudat is hihetetlenül boldoggá tett :) , de amikor olvastam annyira boldog voltam... Feldobtad a napom. Ők ketten annyira megtalálták a másikat... Annyira szenvedélyesek,.. Egyrészt örülök neki, hogy Arthur megtanította ezekre a dolgokra, másrészt szomorú vagyok, amiért végül úgysem lehettek együtt sok ideig...
    Köszönöm, hogy olvashattam és csodálatos volt. :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na akkor válaszolok újra, és bocsi, tényleg nem vettem észre, hogy eltűnt a válaszom T.T
      Igen, ugye milyen szomorú? Én tényleg nem tudnám elképzelni őket együtt más korokban soha, annyira az van bennem, hogy ez a kis idő jutott nekik, és kész.. Q.Q De az tény, hogy Antonio sokat tanult tőle, főleg olyat amit nem kellett volna xD
      Én köszönöm, és örülök, hogy ennyire tetszett ^^

      Törlés