2013. október 6., vasárnap

A hatalom és a hercegnő

Sziasztok!

Végre itt van, amit már annyit ígérgettem, két hét intenzív családtól való elszigetelődés és írás hatására megszületett. 
Amit tudni kell a műről:
- Negyven oldal (kitartást).
- Az első hetero írásom a fandomban, mert már rettenetesen hiányzott a klasszikus romantikával egyetemben.
- Szinte teljes egészében headcanon, annyira, hogy maga a főszereplő páros is gyakorlatilag annak számít. 
- Ezen kívül van benne egy mellékszál, amit eléggé nyitva hagytam, mert egyrészt már írom nekik a külön ficet, másrészt hozok hamarosan egy fordítást, ami a legtöbb homályos utalást megmagyarázza. 

Fandom: Hetalia
Szereplők: Liechtenstein, Poroszország, Svájc, Ausztria, Gilbird. Továbbá töltelékszereplőként: Sealand, Németország, Olaszország.
Párosítás: PrusLiech (és Edelweiss is belepofátlankodik jobban, mint kéne)
Műfaj: Romantikus (de nagyon)





Lili a rohanástól kifulladva érkezett meg az igazgatói iroda elé. Tudta, hogy a fogadóidő már csak tíz percig tart, de ma mindenképpen beszélnie kellett az iskola fejével a közelgő ünnepségek megszervezéséről, amit a férfi rábízott. Az igazgató szerette Lilit, mivel a lány átlagon felüli szervezőkézséggel rendelkezett. Ennek az okát ő persze bőszen titkolta, nevezetesen, hogy ország volt, mivel ez igen furán vette volna ki magát egy iskolában. A bátyja annak idején azonban ragaszkodott hozzá, hogy Liechtenstein tanuljon, ezért beíratta az általánosba, ahonnan aztán Vash nagy büszkeségére az egyik legjobb gimnáziumba ment tovább. Már az első napoktól benne volt a közösségi életben, és most, az utolsó év végén az igazgató személyesen őt kérte fel a bál megszervezésére. Ezért érkezett ide loholva, ám miután egy halk kopogtatást követően belépett az irodába, bosszúsan látta, hogy hiába való volt a kapkodás, mert az igazgatóval szemben már ült valaki.

- Á, Lili. Ne haragudj, tudnál várni még pár percet? Ülj csak le – intett a férfi egy szék felé.

- Persze, nem probléma – szűrte a fogai között a lány, de jobb ötlete nem lévén elhelyezkedett a vörös bársonnyal bevont ülőalkalmatosságon és hallgatta, mit beszél az igazgató azzal a magas fickóval, aki vele szemben ül.

A betolakodó egyébként a legkülönlegesebb ember volt, akit Lili valaha is látott. A haja fehér és ezüst átmenete volt, de nem ősz, hiszen ahhoz egyértelműen túl fiatal volt. A bőre is hófehér volt, de nem azon az egészségtelen módon, inkább mintha fennen hirdetné a tökéletességet és a makulátlanságot. Amikor Lili idáig jutott a tanulmányozásban, a férfi hátrafordult, és a lány ereiben megfagyott a vér. A rámeredő szempár vérvörös volt, és kívülről befelé egyre sötétedett, míg eggyé nem olvadt a szembogara feketéjével. Ez a rémisztően gyönyörű szempár pedig valamiért döbbenten meredt rá. Aztán az idegen visszafordult a direktorhoz, hogy folytassa a megkezdett beszélgetést.

- Szóval, miért is küldték ide Peter-t a szülei? – érdeklődött az igazgató.
                                            
- Családi problémák – felelte az idegen – Nem akarták, hogy trauma érje a fiút, ezért egy távoli rokonukhoz, Roderich Edelstein-hez küldték, aki egyébként az unokatestvérem. Ő sajnos igen elfoglalt, de szeretnénk, ha Peter minél hamarabb folytathatná a tanulmányait, ezért megkért, hogy intézzem el én.

- Tehát akkor Peter törvényes gyámjai Tino Väinämöinen és Berwald Oxenstierna, Mr. Edelstein csak ideiglenesen felügyel rá?

- Igen. Nézze, tudom, hogy ez így elég kusza, főleg hogy még az ideiglenes tartózkodási helyes is elég messze esik innen, de nagyon fontos lenne, hogy Peter minél hamarabb tanulhasson újra, és az osztrák iskolákba nem…

- Ó, ez igazán nem probléma. Jöjjenek be még a héten vele együtt, hozza be az iratait, és akkor be is írathatja. Biztosan találunk még neki helyet.

- Igazán kedves, köszönöm. Nos, akkor nem is rabolnám tovább az idejét – ezzel a férfi felpattant a székből – Köszönöm a türelmét – fordult ekkor Lilihez, majd két lépéssel átszelte a szobát és már kint is volt az ajtón.

Lili minden erejével azon volt, hogy leplezze az őt ért sokkot, de úgy érezte, vesztésre áll. Mi a franc történt az északiakkal, hogy lepasszolták Sealand-et, miért pont Roderichez, de ami a legfontosabb: Mit keres itt még egy ország, akit ráadásul még soha nem is látott? Vajon ki lehet az? Megrázta a fejét, hogy kiűzze a zavaros gondolatokat, és igyekezett az igazgatóval folytatott beszélgetésre koncentrálni.

***

A furcsa eset azonban egész nap lefoglalta a gondolatait, ezért vacsoránál úgy határozott, beszámol bátyjának a dologról.

- Bátyus?

- Mondjad – pillantott fel Vash, aztán vissza is fordult a hússzelethez, amit éppen mérnöki pontossággal egyforma darabokra szeletelt.

- Történt ma valami furcsa a sul… iskolában, és nem hagy nyugodni. Az igazgatónál ültem, és vártam a soromra. A fick… férfi, aki előttem volt, egészen biztosan egy ország volt, ami már önmagában is elég furcsa, de az a helyzet, hogy még sosem láttam.

- Akkor honnan veszed, hogy ország volt? – vonta föl Vash a szemöldökét.

- Onnan, hogy Peter Kirkland-et jött beíratni, akit a szülei, Berwald Oxenstierna és Tino Väinämöinen családi okok miatt Roderich Edelstein-hez küldtek lakni – foglalta össze a lány.

- Érdekes – dörmögte Svájc – És hogy nézett ki ez a bizonyos ország?

- Baromi, khm, rendkívül magas, a haja és a bőre is egészen fehér, a szemei pedig vö…

- Scheisse! Mi az ördögöt keres itt az az átkozott?

Svájc akkorát csapott az asztalra, hogy a porcelán tányérok csak úgy csörögtek belé.

- Mi a baj, bátyus? Megrémítesz!

- Ne haragudj! – Vash nagy levegőt vett, aztán visszaült – Csak tudod, nem igazán kedvelem az illetőt. Azt is mondhatnám, hogy gyűlölöm. Nem hittem volna, hogy valaha is a földemre merészkedik…

- De mégis ki ő?

- Poroszország. Egykor nagy birodalom volt, de már csak egy kis senki. De az aljas jelleme bizonyára megmaradt, úgyhogy ígérd meg, ha még látod az iskola közelében, messziről elkerülöd. És szólsz nekem.

Lili nyugtatólag megszorította bátyja kezét az asztal fölött.

- Ha ennyire aggaszt téged ez a dolog, megígérem, szóba sem állok vele.

***

Lili persze gyakorlatilag hazudott, de ezt már rég nem így tartotta számon. Egyszerűen túlságosan megszokta már, hogy azt mondja a bátyjának, ami az hallani akar. De a fenébe is, Vash azt mondta neki, hogy viselkedjen úgy, mint a többi tizennyolc éves, márpedig egy magára valamit is adó tizennyolc éves, ha azt mondják neki, tartsa távol magát valakitől, az a minimum, hogy kideríti, mi a baj az illetővel, és ha csak nagyon nem indokolt, biztos, hogy nem tartja magát távol tőle.
Lili fintorogva bámult ki az ablakon. Bármikor lesétálhatott volna a lépcsőn, vagy kimehetett volna az ajtón, mégis rabnak érezte magát. Persze hálás volt a bátyjának, hogy befogadta és megmentette a végromlástól, de ahogy lassan felnőtt, ráébredt, hogy a szabadságával fizetett a jótettért. Oda mehetett, ahová akart, csak percre pontosan meg kellett mondania, mikor menjen érte a sofőr. Elmondhatta a véleményét, csak minden szavát meg kellett válogatnia. Foglalkozhatott férfiakkal, olyanokkal, akiket a bátyja megfelelőnek talált. És persze irányíthatta saját, kicsike országát, úgy, ahogy a bátyja tanácsolta.
Mindezek ellenére szerette Vash-t, de ahogy telt az idő, egyre inkább vágyott a teljes függetlenségre. Minden értelemben. Persze ez valahol normális, valószínűleg ez az országoknál a kamaszkori lázadás megfelelője. Liechtenstein biztos volt benne, hogy ha ez ellen létezne gyógyszer, Svájc napi rendszerességgel keverné bele a käsefondue-jébe, de mivel ilyen szer még nem volt a piacon, maradt a teljes kontroll. Liechtenstein mosolyogva gondolt arra, hogy az egyetlen alkalom, mikor magára hagyja, az a háromhavi egy látogatás, amit a bátyja Ausztriánál tesz, abban a szent meggyőződésben, hogy Lili még mindig azt hiszi, államügyeket beszélnek meg. A lány jobbnak látta meghagyni ebben a hitben, és csak magában szurkolt nekik, hogy egyszer igazából jöjjenek össze, Vash maradjon ott, őt meg felejtse itthon. A gondolat máris jobb kedvre derítette, és a hangulata még többet javult, mikor lelki szemei előtt újra megjelent a rejtélyes férfi – Poroszország – arca, és a halvány mosoly, ahogy azt mondja: Köszönöm a türelmét.
Mosolyogva elfordult az ablaktól, és leoltotta a villanyt.

***

Másnap délután újból látta a lányt. Meglepte, hogy itt találja, elvégre is elég kicsi az esélye, hogy két ország is felbukkanjon egy iskolán belül. Bár mit tudhatja ő, mi történt, amíg ő távol volt, lehet, hogy Amerika bevezette a Fiatal Országok Oktatása programot. Fintorgott magán egy sort, ahogy szembenézett a ténnyel, hogy már a humora sem a régi, aztán figyelmét visszafordította Liechtenstein-re. Talán csak egyszer látta, akkor is kislány volt még, nem is lehetett sokkal a függetlenedése után, így nem is tudta, miért érdekli ennyire, de volt benne valami, amitől Gilbert nem tudta róla levenni a szemét.  Így legalább volt mivel elfoglalnia magát, amíg Peter-re várt, akit minden nap neki kellett hazafuvarozni, köszönhetően Ausztria azon tévképzetének, hogy aki hozzá költözik, az egészen biztosan a csicskája akar lenni.
Szóval nézte a lányt, aki a régi időket juttatta eszébe, de nem kötődött hozzá fájdalmas emlék, akit egyszerűen jó volt nézni, mert a látványától érzett valamit, ami különbözött az üres, érzéketlen zsibbadtságtól, amit oly hosszú ideje érzett már. Így jött rá arra is, hogy a másik ország. Tegnap, mikor belépett a szobába, egyszerűen megérezte a jelenlétét, ahogy a nemzetek általában megérzik egymásét, olyan volt, mint egy meleg hullám, ami végigfut rajta. Abban a pár percben, amíg egy légtérben tartózkodtak, úgy érezte, végre újra él, nem csak kísértetszerűen bolyong a világban.
Csak nézte, ahogy a barátnőivel fecseg, mert jól esett néznie, és mert olyan átkozottul önmagának érezte magát, pusztán attól, hogy megnézett magának egy nőt.

- Ami persze az eddigi kapcsolataidra nézve elég röhejes – csiripelte Gilbird a zakó alól.

- Hé, te mi óta lettél gondolatolvasó? És különben is, megnézni igenis megnéztem a nőket is, oké?

- De a férfiakat közelebbről – szemtelenkedett a kismadár.

- Kifilézlek – morogta Gilbert.

- Pingvin vagyok, pingvin vagyok – csiripelt a csibe rémülten, és vacak kis szárnyaival kétségbeesetten csapkodott, hogy valami repülésszerűt produkáljon menekülés gyanánt, ám Gilbert elkapta.

- Csak vicceltem, te buta.

Gilbird visszaszállt a vállára.

- Na, akkor mi lesz, leszólítod végre a csajt? Ígérem, csöndben leszek, nem árulom el neki, hogy egy magányos lúzer vagy, aki a csirkéjével beszélget.

- Hülye. Elfelejtetted tán, hogy más nem érti meg a sipákolásodat, csak én?

Ezzel ellökte magát a korláttól, és ezt sajnos előbb tette meg, mintsem hogy eszébe jutott volna, ő tulajdonképpen nem akarta leszólítani Lilit, csak nézni, ez csupán a madara hülye ötlete volt. De hát, most már, ha elindult, nem hátrálhat meg, nem igaz?
A többi lány persze egyből észrevette, hogy közeledik, és máris visongani kezdtek. Ezzel a csapattal már reggel is összefutott, és segítségükkel azonnal meggyőződhetett róla, hogy Hatalmassága még most is épp oly lenyűgöző, mint fénykorában. Most is áhítattal – és meglehetősen bambán – bámulták, Lili pedig már épp nyitotta a száját, hogy fintorogva megkérdezze, kire csorgatják a nyálukat már megint, aztán meglátta Gilbert-et, és a szája úgy maradt, tátva.

- Sz-szia – préselte ki magából.

- Hölgyeim, elrabolhatnám Lilit egy percre? – érdeklődött régimódi udvariassággal, miközben Gilbird visszaszámolt háromtól, hogy mikor fog kitörni a sikítás. Kettőig jutott.
Lili felsóhajtott, és ellökte magát a korláttól.

- Ne is törődj velük – közölte flegmán, majd a pár méterrel odébb álló virágládák felé intett.

Letelepedtek rá, és Poroszország épp megszólalt volna, amikor a hangos csipogás megzavarta.

- Ez meg mi? – csodálkozott rá Lili, de eben a pillanatban Gilbird már ki is szabadult, és ráült Gilbert fejére.

- A tiéd? – kérdezte elbűvölve Lili – Megsimizhetem?

- Hát persze – mosolygott Gilbert – Nem csíp.

Lili a mutatóujjával megbirizgálta Gilbird fejecskéjét, mire az elégedetten kurrogott egyet, majd azt csipogta Gilbert fülébe:

- Igen, a ma-ma-ma-madár az ász… - majd hozzátette – Ha nem jön össze, tartsd meg masszőrnek.

Gilbert ezen hangosan felnevetett, mire Lili meglepett pillantást vetett rá.

- Érted, hogy mit mond?

- Bizony. Gilbird nem egy átlagos kismadár. Bár többnyire hülyeségeket besz.. Au! Schlampe! – káromkodott, majd a madár után kapott, mielőtt az meglépett volna.

- Adok egy zsepit – jegyezte meg Lili – vérzik a füled.

- Köszönöm - Gilbert a fülére szorította a zsebkendőt, és ebben a pillanatban megérkezett Peter is – Mennem kell – közölte a férfi.

- Hát, jót beszélgettünk – vigyorgott Lili.

- Nem egészen így terveztem – vallotta be Gilbert – Megpróbáljuk holnap is?

- Benne vagyok - mosolygott Lili.

A férfi búcsút intett, aztán megvárta, míg a megbékélt csibe elhelyezkedik a vállán, és elindult, hogy üdvözölje Sealand-et.
Lili pedig lélekben felkészítette magát a barátnői sikítórohamára, és csatlakozott a kis társasághoz.

***

- Azért igazán hozhattál volna neki egy csokor virágot – jegyezte meg Gilbird.

- Ne okoskodj már folyton, és különben is, ez nem randi.

- Nem, soha sem… - Gilbird-nek mindenről eszébe jutott egy dal, bár az, hogy a madárkája legújabban francia musicaleket néz, elgondolkoztatta a poroszt, hogy talán nem ártana neki egy kis nevelés. Ezt meg is mondta neki, mire a kismadár gúnyosan azt csipogta:

- És akkor te honnan tudod, miből idéztem, ha? Amúgy meg csak egyszer hallottam, mikor Pierre-nél voltam, Franciaország épp azt nézte.

- Megmondtam már, hogy ne kavarj azzal a francia tollpárnával. És kérlek, én a műveltség kedvéért megnéztem, mert Hatalmasságomnak attól függetlenül is hozzá kell tudnia szólni egy témához, hogy nincs ínyére a dolog. De te csak egy csirke vagy, úgyhogy még egy musicalt meghallok, és megkopasztalak.

- Ó, nem szereted a musicalt? – bukkant fel Lili a látóterében.

- Ööö, izé, szia! Nem, nem igazán. Gilbird viszont úgy látszik igen. Épp most bukott le, hogy Elfújta a szélt nézett titokban.

- Ú, az nagyon jó – jött izgalomba a lány.

- Ti összefogtatok ellenem – nyöszörögte Gilbert.

Lili csak nevetett.

- Még mindig olyan furcsa nekem, hogy tudtok beszélgetni. Nem azért, hogy hülyének nézlek, csak szokatlan.

- Örülj neki, hogy nem érted, mit csipog össze – forgatta a szemét Poroszország, aztán Lilire mosolygott – Ez eddig határozottan jobban alakul, mint a tegnapi, nem gondolod?

- Határozottan – visszhangozta Lili, aztán lezuttyant a virágláda szélére, és megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve Gilbert-nek, hogy csatlakozzon hozzá.

A férfi egyszercsak hátra nyúlt, és kitépett egy szál kitudjamilyenvirágot az ágyásból.

- Gilbird szerint virágot kellett volna hoznom, bár személy szerint fogalmam sincs, hogy miért, hiszen az én egyéniségem virág nélkül is elég lehengerlő – közölte a maga jellegzetes modorában. Lili arcát látva azonban határozottan úgy tűnt, hogy nem érte el a kívánt hatást.

- Pancser. Ilyenkor a lánynak kell bókolni, nem saját magadnak, te szerencsétlen.

Gilbird erre olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy leszédült gazdája fejéről, és a virágok közt kötött ki, Gilbert pedig csak kapkodta a levegőt. Volt már pár ember, akire nem tudott hatni, de így még senki nem szólt be neki. Emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem örvend akkora közcsodálatnak, mint egykor, és nem vehet egy ilyen kis tréfát halálos sértésnek. Csak úgy fortyogott benne a düh.

- Gilbert?

- Igen? – mordult rá.

- Ne haragudj! Csak vicc volt. Én n-nem akartam. M-most mit fogsz velem cs-csinálni? – dadogta a lány halálra váltan.

Poroszország ekkor végre észhez tért, és rájött, hogy bizonyára gyilkos pillantással méregeti Liechtenstein-t.

- Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni, én csak… Nekem csak… elborult az agyam. Egy kicsit.

- De mitől? – vetett rá a lány egy értetlen pillantást – Attól, hogy lepancseroztalak?

- Igen, attól. De hagyjuk, jó? Nem szeretek a történelmemről beszélni, és ez sajnos elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy megmagyarázzam. Ne haragudj! Felejtsük el az egészet, oké?

Végszóra begurult Svájc kocsija Lili sofőrjével.

- Oké, el van felejtve. Amúgy, ha azt akarod, hogy csodáljalak… hát… Nyűgözz le!

Azzal Lili egy puszit nyomott a másik arcára, és vissza se nézve elszaladt a kocsi felé.

***
három héttel később

Lili már majdnem kislisszolt az ajtón, ám a bátyja az utolsó pillanatban mégis rajtakapta.

- Hogy nézel ki? – kérte számon a húgát.

- Mire célzol? – mosolygott ártatlanul Lili – az iskolai egyenruhám van rajtam.

- Igen, csakhogy a rövidebbik szoknyával, és egy vödör smink van a fejeden.

Lili egy pillanatra elgondolkozott, hogy ezt most hogy dumálja ki, és végül a kisebbik rossz mellett döntött (a nagyobbik helyett, amit úgy hívtak: őszinteség):

- De a többi lány is… - nyafogta.

- Nem érdekel a többi lány! Kinek akarsz tetszeni, ha? Tudod jól, hogyha ilyesmiről van szó, akkor először nekem kell szólnod, mivel…

Ekkor az áldott jó telefon megszólalt.

- Erre még visszatérünk – vetette oda Svájc, és becsapta maga mögött az ajtót. Lili megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

***

Ebédszünetben kiszúrta Peter-t, aki egyedül ücsörgött az egyik asztalnál. Eszébe jutott, hogy még mindig nem derítette ki, mi történt az északiaknál, hogy kényszervakációra küldték a fiukat – tényleg, miért nem kérdezte meg Gilbert-től? – és már furdalta az oldalát a kíváncsiság, így hát lehuppant a mellette lévő székre.

- Szia, nem zavarok?

- Nem, dehogyis – mosolygott rá a fiú – Mi országok tartsunk össze – tette hozzá halkabban.

- Apropó, országok. Mi történt nálatok? Bocs, hogy így letámadlak vele, de a szüleid nem szoktak ennyire nagyot veszekedni.

- Ők nem, de a nagybátyámék igen – fintorgott Sealand – Mi általában kimaradunk belőle, de most annyira összebalhéztak, hogy Nor kidobta a közös lakásukból, papa meg azt mondta, hogy végzetes hiba lenne egyedül hagyni, szóval elhívta, hogy lakjon nálunk. Igenám, csak Mathias eléggé elhagyta magát, és hát… Azt hiszem, nem akarták, hogy végignézzem.

- Sajnálom – szontyolodott el Lili, de aztán újból rámosolygott a fiúra – De azért jó, hogy itt vagy. Végre valaki, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Na, és milyen Ausztriánál lakni?
- Ő elég uncsi, de Gilbert nagyon jófej. Igaz, néha tökre le van maradva ezekben a modern dolgokban. Ausztria mesélte, hogy egy ideig nem volt hajlandó mobilt használni. Most meg már abba se bírja hagyni az Angry Birds-t. Vezetni viszont eddig is tudott. Vesztére, mert Ausztria befogta sofőrnek.

Lilinek erről rögtön eszébe jutott, hogy Gilbert mindjárt itt lesz, úgyhogy villámgyorsan le kéne lépnie, lehetőleg úgy, hogy Peter-nek ne mondja el, hova siet. A fiúnak ugyanis még van egy órája, és ha megtudná, hogy a porosz ennyivel hamarabb jött, és ezt összekötné Lili rohanásával…

- Na, nekem mennem kell, de dumálhatnánk máskor is, jó? – hadarta, aztán minden további magyarázat nélkül elszelelt.

Végigrohant a folyosón, csak két méterrel a bejárat előtt állt meg, hogy kifújja magát, onnan pedig a lehető legkényelmesebb tempóban sétált tovább, mintha éppen csak arra járt volna. Még arra is szakított időt, hogy a telefonja tükröződő képernyőjén megnézze magát, és igazítson egyet a haján. Mert ez ugye tök normális, ha épp egy barátjával találkozik az ember.

- Muszáj ezt minden nap eljátszanod? – kérdezte a földön létező legidegesítőbb vigyorral Gilbert, mire Lili azonnal fülig vörösödött.

- Jaj, ne! Mikor vetted észre? – nyögött fel kétségbeesetten.

- Már az első alkalommal – vigyorgott rá a porosz, ő pedig csak azért nem lett még vörösebb, mert az fizikai képtelenség lett volna.

- Hol van Gilbird? – igyekezett kétségbeesetten témát váltani.

- Itt, csak nem nagyon csipog. Megfázott – húzta elő Poroszország a kis sárga madarat. Az apró nyakacskán egy piros, fehérpöttyös kendő volt.

- Ó, szegény? Hogy sikerült neki ilyen melegben?

- Roderich ventilátorral szárította a festményeit, ez az eszetlen veréb meg ráült.

- Nálatok mindig történik valami – nevetett Lili.

- De csak mióta én ott vagyok – vette elő újból az önelégült vigyorát Poroszország.

Lili már teljesen megszokta, hogy ilyen, és kezdte azt is megérteni, hogy a férfi nem beképzelt, nem játssza meg magát, egyszerűen csak hozzászokott, hogy nagy hatalma van, és csodálják, olyannyira, hogy már ezt vette természetesnek.

- Milyen csinos vagy ma – jegyezte meg Gilbert.

- Ó, köszönöm. A bátyám gyakorlatilag lekurvázott reggel.

- A bátyád egy seggfej. És még álszent is.

- Na hallod, az biztos. Még mindig képes a szemembe hazudni, hogy államügyeket megy megbeszélni Ausztriához.

- Ezt most nem mondod komolyan! – tört ki a röhögés a férfiből.

- De, tök komolyan.

- Meghalok a röhögéstől! Még hogy államügyeket, hát ez jó! – törölgette nevetéstől könnyes szemeit - Látnod kellene a te kimért bátyuskádat, mikor meglátja Roderich-et. Jó, hogy nem ugrik rá azonnal az ajtóban. Mondjuk utána marha kulturáltan nekiállnak teázni, meg csevegni a semmiről, és természetesen külön szobában alszanak. Azt még nem tudom, melyik oson át éjszaka melyikhez, mert a fene sem ismeri ki magát abban a hodályban, de én mondom neked, még egy emelettel lejjebb is hallom őket. Mondjuk – gondolkodott el – elbaszott egy kapcsolat ám az övék. Talán csak nem akarja, hogy lásd a rossz példát, aztán meg ugyanabban élj, mint ő.

- Hát nem is abban élek. Hanem gyakorlatilag a szobámban.

- Ó, szépséges toronybazárt hercegnő! Csak küldj egy levelet a postagalambommal, és nem hogy egy lovag, de egy egész lovagrend siet a segítségedre!

- Gilbert – nézett rá komolyan Lili – ezt már megbeszéltük.

- Hmm, mit is? Ne haragudj, elfelejtettem – adta az ártatlant a porosz.

- Hogy nem flörtölsz velem.

- Ja, tényleg! A fene vinné el, már megint kiment a fejemből. Entschuldigen Sie mich.

- Szörnyű vagy.

- Nem, én fantasztikus vagyok – vigyorodott el Gilbert, és közelebb hajolt a lányhoz. Lili el akart húzódni, de csapdába esett a férfi furcsa, gyönyörű szemeiben, egyszerűen megbabonázták, képtelen volt megmozdulni; még levegőt venni is elfelejtett.

- Gilbert, megint elfelejtettél valamit – motyogta meglehetősen határozatlanul.

- Mi lenne, ha nem juttatnád eszembe?

- Baj.

- Ugyan már… Lili… Ne menekülj előlem – duruzsolta.

- De ha egyszer nem akarom? – csattant föl a lány végre kiszakadva a kábulatból – Akkor megerőszakolsz, vagy mi a terved?

- Ugyan, dehogy, Liebling, az a legkevésbé sem lenne méltó hozzám. Egész egyszerűen csak elérem, hogy te is akard.

- Menj a francba! Azt hittem, barátok vagyunk!
El akart futni, de Poroszország elkapta a karjánál fogva. Mélyen a lány szemébe nézett, tekintetében már nyoma sem volt az előbbi pajkos kedvességnek; a vörös szemek most kifejezetten dühösen villogtak.

- Szóval barátok, mi? Azért csinosítod ki magad napról napra egyre jobban, azért pirulsz el, ha csak rádnézek, és azért rohansz végig a folyosón, hogy egy perccel se késd le az érkezésemet, mert a barátom akarsz lenni. Aha. Nem vagyok hülye, kislány, úgyhogy ha kérhetem, ne is nézz annak, mert tudod, hogy azt utálom. Azt mondhatod, hogy ez még korai neked, elfogadom, legfeljebb beleőrülök, de ne gyere már azzal, hogy nem tartasz többnek, mint barátnak!

- Komolyan boldoggá tenne most egy kizsarolt vallomás? Egy kizsarolt csók? – nézett rá csalódottan a lány, mintha nem nézett volna ki a férfiból ilyen fokú megalkuvást.

- Tőled bármilyen csók boldoggá tenne.

- Hazudsz.

- Gyakran. De nem most.

- Egy szavadat sem hiszem többé. Azt hiszed, naiv kislány vagyok, de elfelejted, hogy ezt csak a suli miatt játszom. Én is épp olyan ország vagyok, mint te magad, és átéltem már egy-két dolgot...

- De ezt még nem, igaz? – vágott közbe Gilbert – Hála a bátyádnak. Most pedig félsz, hogy mi lesz a vége, ezért inkább bele sem kezdesz. Ezzel a hozzáállással sosem leszel nagyhatalom – vigyorgott hamiskásan.

- Olyan lehetetlen alak vagy, Gilbert Beilschmidt – sóhajtotta a lány, és hirtelen ötlettől vezérelve átölelte a másik országot. Érezte hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de nem tudta az okát – Annyira össze vagyok zavarodva – suttogta.

- Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem, mert én zavartalak össze – vallotta be a férfi, miközben nyugtatólag a lány haját cirógatta.

- Bocsánatkérés helyett inkább nem mondanád meg helyettem, hogy mi a jó francot akarok? – fakadt ki a lány.

- Eddig azon voltam, hogy megmondjam, de nem hagytad – felelte a férfi, és ezúttal nem hagyott időt ellenkezésre, ajkai mohón a lányéra tapadtak, és nem ütköztek ellenállásba. Maga is meglepődött rajta, milyen természetességgel tette mindezt, hisz tulajdonképpen ezen a téren még ő is tapasztalatlannak számított. Ő is? Arra a gondolatra, hogy Lili talán már csókolózott valakivel előtte, gyerekes féltékenység és heves birtoklási vágy öntötte el, amitől még hevesebben vetette bele magát az élménybe. Lili Gilbert nyakába kapaszkodott, a férfi kényelmesen nekidőlt a falnak, Liechtenstein pedig a mellkasához simult. Abban a pillanatban bele sem gondoltak, hogy bármikor megjöhet Lili sofőrje, vagy Peter, vagy egy tanár, vagy...

- Ezért kellett ennyit ellenkezni? – szakította meg a csókot Gilbert.

- Fogd be – morogta Lili rendkívül nőiesen, és ezúttal ő kezdeményezte a második csókcsatát.

Teljesen elvesztették az időérzéküket, csak arra eszméltek fel, hogy valaki jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. Emberi szemmel gyakorlatilag követhetetlen sebességgel ugrottak szét, de persze hiába.

- Szia, Peter, izé... Mióta is vagy te itt? – érdeklődött Gilbert.

- Mittomén’, nem mértem stopperrel. Bár lehet, hogy kellett volna, szerintem új világrekordot állítottatok föl – vigyorgott kajánul

- Basszus, ez baromi ciki – nyafogta Lili, de Gilbert csak lazán átkarolta a derekát.

- Lenne kedved holnap is hasonlóan kellemetlen helyzetbe kerülni? – érdeklődött szívélyesen.

- Hát, azt hiszem, igen – mosolygott Lili kipirult arccal.

- Akkor holnap találkozunk, Lieben Frau. Peter, te pedig egy szót se senkinek, különben megetetem Gilbird-el a képregényeidet. Na, nyomás a kocsiba, mindjárt jövök én is.

Peter úgy döntött, tapintatos lesz, és megjegyzés nélkül beült a hátsó ülésre.

- Akkor holnap? – kérdezte bizonytalanul Lili.

- Egy egész orosz hadsereg sem tudna távol tartani tőled, Liebling.

- És ha holnapra megint elbizonytalanodom?

- Majd újból meggyőzlek. Így ni!

Azzal még egy csókot nyomott kedvese ajkára, majd sarkonfordult, és elindult a kocsi felé.

***
Lili nem bírt enni aznap este. Szórakozottan vagdalta fel az ételt a tányérján, miközben fel sem fogta, hogy mit nem eszik éppen, és azon hezitált, hogy hipochonder bátyja vajon azon akadna-e ki jobban, ha legyűrné a vacsorát, és aztán hányna, vagy ha közölné vele, hogy köszöni szépen, a szerelem teljesen elvette az étvágyát.

- Minden rendben? – kérdezte Svájc, aki ekkorra már végzett, és a húgát figyelte – Ne turkáld az ételt.

- Ne haragudj. Valahogy nincs étvágyam.

- Pedig szereted a rösztit – jegyezte meg Vash.

- Igen, nem azzal van a baj, csak…

- Történt ma valami?

- Nem, semmi különös. Képzeld, beszélgettem Sealand-el – találta meg a tökéletes elterelő témát – megtudtam, mi történt náluk.

Lili röviden beszámolt a megtudott pletykákról, Svájc pedig komor arccal hallgatta.

- Szégyenteljes – kommentálta, aztán visszafordult a vacsorájához - Biztos nem kéred? – nézett azzal a tipikus ,,ugye nem fertőző?” tekintettel a húgára.

- Nem, köszönöm.

- Van még diótorta is.

- Nem kérek semmit, köszönöm – sütötte le a szemét Lili.

- Az a vacak menzakaja, az teszi tönkre az emésztésedet. Megmondtam már, hogy nem kellene az iskolában enned.

Lili csak motyogott valamit, aztán felszaladt a szobájába. Miután bezárta maga mögött az ajtót, megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Eddig is rabnak érezte magát ebben a házban, de most úgy érezte, egyenesen megfullad. Egyedül a szobája volt menedék, mert ide a bátyja elvből nem tette be a lábát, és még külön fürdőszoba is járt hozzá - elkerülendő az egymásra nyitást – ami most nagyon jól fog jönni. Na jó, fogalma sincs, hogy ez most miért jutott eszébe. Nagyot sóhajtva végigdőlt az ágyán, és magához ölelt egy párnát.
Aztán észrevette, és legszívesebben felpofozta volna magát, hátha akkor visszatér a józan esze. Lassan nem úgy fog viselkedni, mint ha tizennyolc éves lenne, hanem mintha tizenkettő. Te jó ég, mibe keveredett? Persze tudta, hogy nem kéne félnie a szerelemtől, viszont Vash-tól annál jobban, arról nem is beszélve, hogy Gilbert-tel eddig mindig csak veszekedtek, tulajdonképpen nem is jöttek jól ki egymással… Na, jó, kit akar átverni? Valójában szikrázott köztük a levegő az első perctől fogva. Felidézte magában azt a három héttel ezelőtti délutánt, amikor először pillantotta meg a poroszt. Már akkor is lenyűgözte, és megremegett a gyomra, amikor ránézett. De aztán úgy tűnt, inkább barátság van kialakulóban köztük, mintsem szerelem, Lili legalábbis ezt érezte a mai napig, hiába próbált vele folyton flörtölni a másik, egész egyszerűen megkérte, hogy ne tegye, és ezzel el is hitette magával, hogy nem akar tőle semmit. De Gilbert ma felrúgta az egyezséget, és… Te jó ég, levegőt sem kapott, ha arra a csókra gondolt. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt rajta, hátha a tiszta svájci levegő majd némi oxigént juttat a tüdejébe. Ahogy ott állt, és nézte a naplementét, eszébe jutott, hogy Gilbert toronybazárt hercegnőnek nevezte őt, és azt mondta, üzenjen neki, ha meg kell menteni. Bárcsak lett volna rá valami módja…
Ebben a pillanatban Gilbird jelent meg az ablak előtt. Lili biztos volt benne, hogy képzelődik, mert olyan véletlen nincs, hogy pont most bukkanjon itt fel a madárka, meg aztán hogy repült volna Schönbrunn-ból idáig? A látomás/Gilbird egy papírdarabot pottyantott az ablakpárkányra, majd szárnyra kapott, és tovatűnt. Lili kigöngyölítette a kis papírtekercset, és még biztosabb lett benne, hogy álmodik.
Gyere fel Skype-ra, Liebling. ~G.

***
Lili lassan megszokta, hogy minden reggel bajba kerül valamiért. Vagy az öltözködése miatt kapja meg a magáét, vagy, mert sötét karikákkal a szeme alatt, ásítva jelenik meg, esetleg közli, hogy nincs étvágya, és reggeli nélkül elrohan a suliba. Ezek az incidensek általában nem rázták meg különösebben, inkább jót nevettek rajta Gilbert-el, aki most már nem csak tanítás után, de előtte is mindig megvárta. Időről időre nem mulasztotta el megkérdezni, hogy ugye a bátyja nem tud róla, de Lili nem dőlt be a mű-aggodalmaskodásnak, és a szemére is vetette, hogy kifejezetten szeretné, ha Vash tudna kettőjükről, mert imádja a botrányt. Gilbert persze a személyiségét érő kritikákat egykettőre lerendezte egy jól irányzott csókkal, ami Lilire – a lány legnagyobb bosszúságára – nagyon is hatott. De nem bánta. A fiatal ország hamar megszokta, hogy kettős életet él; otthon Svájc előtt adta a jó kislányt, megírta a leckéjét, megette a vacsoráját, egyébként pedig látványosan nem csinált semmit, amint azonban kikerült a szigorú testvér látóköréből, rohant Gilbert-hez, és együtt lopták a perceket. Meg az órákat. Merthogy Lilinek minden napra beiktattak még plusz két tanórát – Gilbert hamisította a szülői tájékoztatót, mert mint kiderült, ehhez is ért – és ezeken az extra foglalkozásokon leckéket vett szerelemből és vágyból egy parkban, vagy kávézóban, vagy autóban. Persze sosem mentek túl messzire, Gilbert legnagyobb bánatára, hiszen ő olyan kitartóan próbálkozott, mint senki más a világon, Lili mégis mindig gyötrelmesen hamar megállította. Erőltetni pedig semmit nem akart.
Eltelt másfél hónap, és Gilbert-et egyre jobban gyötörte a gondolat, hogy hülyeséget csinál. Eleinte még úgy volt, ahogy Lili mondta, kedve lett volna a viszonyukat kajánul Vash orra alá dörgölni, de aztán ahogy egyre többet tudott meg a lány gyerekkoráról, és a svájci természetéről, rádöbbent, hogy ha kiderülne ez az egész, a férfi pokollá tenné kedvese életét. Szerette volna megosztani valakivel az aggályait, de nem volt kivel. A legtöbb ország még nem is tudta, hogy visszatért, így nem fordulhatott régi jó barátaihoz, Francis-hez, vagy Antonio-hoz, mint ahogy a bátyjához sem, akinek még mindig képtelen volt a szemébe nézni. Roderich elfogult volt Svájccal szemben, Peter túl fiatal, Lili pedig… Maga a probléma forrása.

***
- Mikor akarod elmondani neki? – kérdezte már sokadszorra Peter, és a hangsúly minden alakalommal egyre szemrehányóbb lett.

Lili felsóhajtott.

- Tudod, hogy nem mondhatom el neki. Engem életfogytiglani szobafogságra ítélne, Gilbert-et meg kifilézné.

- Ez viszont baromi tisztességtelen vele szemben, Gilbert-nek meg szarul esik, hogy nem vállalod föl.

- Jaj, Peter, nem értesz te semmit. Nem arról van szó, hogy nem vállalom fel, és különben is fütyül rá.

- Pedig valami nagyon nyomasztja, és biztos vagyok benne, hogy a te viselkedésed az – ráncolta a szemöldökét a fiú.

- Ajj, hagyj békén! – csattant fel Liechtenstein, majd hátat fordított a másik országnak, és dühösen elviharzott. Annyira fortyogott magában, hogy majdnem elment az ott ácsorgó Gilbert mellett, de aztán észrevette, és megtorpant. Szomorúan hozzábújt a másikhoz.

- Tényleg ennyire zavar ez a titkolózás? – suttogta bűntudatosan a mellkasának.

- Mi? Miről beszélsz?

- Arról, hogy zavar, hogy nem vállallak fel a bátyám előtt.

- Dehogy zavar! Nem untam még meg az életem – fortyant fel a porosz.

- Biztos? Csak, mert Peter azt mondta…

- Mi köze neki ehhez?

- Azt mondta, rosszkedvű vagy, és ennek én vagyok az oka.

- Ugyan már, csibe! Te vagy az egyetlen dolog az életemben, amitől jókedvű leszek – simogatta meg gyengéden a lány arcát.

- Biztos? – pislogott rá aggódva Lili – De akkor mi a baj? Peter biztos nem csak képzelődött, mikor rosszkedvűnek látott.

Gilbert tekintete elfelhősödött. Leült a szokásos virágládájuk szélére, és az ölébe húzta Lilit.

- Nem, nem csak képzelődött. Olyan hülye vagyok, mert gyakorlatilag egyfolytában a múlton rágódom. Hiába tanultam meg mindent erről a mai világról, lélekben még mindig azokban az időkben élek, és annyira megalázva érzem magam. Érted, azzal töltöm az unalmas óráimat, hogy disznókra lövöldözöm madarakkal, és közben arra gondolok: ez lenne a Hatalmas Porosz Királyság? Aztán elkezdek nosztalgiázni, és minden úgy, de úgy hiányzik… Olyan dolgok, olyan emberek, olyan élet, amit már soha nem kaphatok vissza, mert mind a múlt része, ami nem jön vissza többé. És az egyetlen alkalom, amikor nem ezen a szarságon rágódom – vagy inkább ez rág engem – az, amikor veled vagyok, Liebling.

Lili torka elszorult, pedig annyira szeretett volna valami vigasztalót mondani, de képtelen volt rá. A legtöbb, amit tehetett, hogy még szorosabban ölelte Gilbert-et, hogy szavak nélkül mondja el neki, itt van vele, és nem akarja, hogy szomorú legyen. Fejét először a férfi nyakába fúrta, aztán lassan felemelte, és összeérintette az ajkukat. Gilbert ujjai végigsiklottak a nyakán, a fülén, és beletúrtak a hajába, így tartotta közel magához.

- Komolyan nem értem a bátyámat – mosolygott a lány – Hogy lehet téged utálni?

- Jó oka van neki arra, hidd el – mormogta Gilbert – Még jó, hogy nem tudja, hogy itt vagyok, kül…

- De hát tudja.

- Mi? – Gilbert megmerevedett – De hát azt hittem, nem mondtál neki semmit.

- Az első nap, mikor találkoztunk az igazgatónál, utána mondtam neki, vagyis megkérdeztem, hogy ki lehetsz, mert fogalmam sem volt, hogy miféle ország az, akit nem ismerek.

- És mit mondott?

- Hát irtó dühös lett, elmondott mindennek, és – Lili kuncogni kezdett – Figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőled.

Lili vigyorogva pislogott fel Poroszországra, de annak komor maradt a tekintete.

- Jaj, ne törődj már vele, szerintem rég elfelejtette – legyintett a lány.

- Nem tudom… Ajj, a fenébe!

Annyira igaza van! – akarta hozzátenni, de magába fojtotta. Egy önző dög volt, de a fene vigye el, akkor sem fogja neki elmondani azt a millió érvet, amiért nem érdemli meg a lány szerelmét. Mert kellett neki Lili, mindennél jobban, ő volt a kapocs a múltja és a jelenje között, ő rángatta ki a folytonos értelmetlen nosztalgiázásból, és végre egy kis fényt hozott oly régóta sivár életébe. Nem, hiába tudná pusztán a saját jellemzésével meggyőzni a lányt, hogy ha egy csepp esze is lenne, menekülne előle, amíg lehet, nem fogja megtenni. Szerette Lilit, bár fogalma sem volt, mikor bukkant fel a szívében ez az érzelem, olyan gyorsan történt minden, és olyan zavaros volt. Szinte még nem ismerte, aztán egyszercsak benne volt a bajban nyakig. De innen már nincs visszaút, és talán éppen erre volt szüksége. Felejteni, kiszakadni végre az emlékei közül, és élni, igazából, úgy, hogy értelme is legyen. Ez volt neki Liechtenstein. Minden. A szokottnál is hevesebben csókolta meg, és még látta a lány döbbent arcát, mielőtt lehunyta volna a szemét.
Csak csókolta a lányt, és közben arra gondolt, hányszor teheti még ezt meg, amíg elég bátorsága nem lesz, hogy búcsút mondjon neki.

***
egy hónappal később

- Bátyus, miért kell minden egyes alkalommal elmondanom tízszer, mielőtt elmész? Nem lesz semmi bajom – fintorgott Lili – Ha egész életemben így fogsz félteni, fellázadok, és átteszem a székhelyemet Vaduz-ból Ruggell-be, aztán utazhatsz órákat, hogy odaérj.

- Hugi, a vonathálózatod Ausztriáé, a buszvállalat meg az enyém. Egyébként pedig pont azért aggódom ennyit, mert ilyenekkel fenyegetőzöl. Megváltoztál mostanában – jegyezte meg.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam neked – motyogta Lili – Én igyekszem megfelelni neked, csak… Olyan kevés örömem van az életben. Te, nem késed le a vonatot? – nézett feltűnően az órára.

- Csak holnap indulok, te csacsi! Egyébként meg sosem kések, ezt már tudhatnád.

Lili csak mosolygott. Annyira tipikus volt a bátyja viselkedése. Mint minden utazás előtt. Jó kifogás, ami sose rossz, aggódás, a bőrönd – amibe egy napra pakolt – ezerszeri átnézése, még több aggódás, és valami izgalomféle, amit bár próbált magába fojtani, ilyenkor mindig körüllengte őt. Lili sosem látta még őket együtt Roderich-el, de biztos volt benne, hogy a bátyja szereti az osztrákot, hiszen ő volt az egyetlen, aki ki tudta zökkenteni tartózkodó modorából. A lány mindig megállapította magában, hogy Vash ilyenkor kifejezetten aranyos, csak azt nem értette, ha ennyire szívesen megy a másikhoz, miért nem teszi ezt gyakrabban. Napra pontosan háromhavonta találkoztak, se később, se korábban. Lili képtelen volt felfogni, hogy ez mégis mire jó.
Amíg ő ezt végiggondolta, bátyja már eltűnt a színről, feltehetőleg ismét újracsomagol. Lili ebből arra következtetett, hogy vége a szentbeszédnek, és épp elgondolkozott, hogy mihez kezdjen magával, amikor felcsendült a Stirb nicht vor mir. Gilbert ismertette meg a Rammstein-el, és az óta ő is nagy rajongójukká vált, a Sharleen Spiteri-vel közös keserédes duett pedig az ő közös daluk lett, és a közös csengőhangjuk is. Lili felkapta a telefont.

- Jól hallottam, hogy a bátyád lelép a hétvégére?

- Jól bizony! – lelkesedett Lili – De te honnan tudsz róla?

- Rod épp közölte, hogy kotródjak el valahová valahova holnapra, mert zavarok. Persze ezt némileg udvariasabban tette, de értek én a szóból.

- Hozzánk nyugodtan jöhetsz – suttogta sokat sejtetően Lili.

- Szívesen rontanám egy kicsit a svájci levegőt, de nem a lakásotokban. A bátyád tuti nagyító nélkül kiszúrja az ujjlenyomatomat bárhol. És amúgy is, már mindent megszerveztem…

- Mi mindent?

- Meglepetés – suttogta kajánul a porosz.

- Na, mondd meg!

- Szó sem lehet róla. Hánykor indul holnap a bátyád?

- A 09:33-as vonattal.

- Akkor tízre ott vagyok érted, oké?

- Alig várom – felelte Lili izgatottan vigyorogva.

- Én is… Na, csók, csibe! – azzal Poroszország letette a telefont.

Lilinek fogalma sem volt, hogy fogja letörölni a vigyort az arcáról. A bátyja több száz kilométerre, ők kettesben Gilbert-tel egy egész napot… Persze a férfi szándékai egyértelműek voltak, de nem is próbált titkot csinálni belőlük, amiért Lili nagyon becsülte. Poroszország tényleg nem hazudott, mikor azt állította, soha nem játssza meg magát. Lili ugyan még kicsit bizonytalan volt, elvégre két és fél hónap annyira nem hosszú idő, de abban sem volt igazán biztos, hogy tovább akar várni, vagy hogy egyáltalán képes-e tovább várni.
Akárhogy is, alig győzte kivárni a holnapot.

***
Gilbert egy utolsó aljas dögnek érezte magát, miután letette a telefont, ami igen ritkán fordult elő vele. Persze most is fantasztikusan kitalált mindent, de a terv végkimenetele akkor is nagyfokú görénységre utalt. De meg kellett tennie, nem volt más választása.
Lili rengeteget változott a kapcsolatuk alatt. Máshogy öltözködött, sokkal merészebb lett, más zenéket hallgatott, és többet káromkodott, arról nem is beszélve, hogy napról napra jobban ragyogott. És mivel Vash nem vak, előbb-utóbb észre fogja venni. Roderich pedig már tudott róluk, és nála volt az aduász – egy bűnös éjszaka évtizedekkel ezelőtt. Ha pedig Svájc megtudná… Annak Lilire nézve végzetes következményei lennének. Maga miatt nem aggódott, tudta, hogy Vash nem tudna mit tenni vele – hiába, a földnélküliségnek is voltak előnyei, verekedni meg mindig is jobban tudott. Az egyetlen, amivel fájdalmat okozhatott volna neki, az lett volna, ha elveszi tőle Lilit, és ezt kétségkívül hatalmában állt megtenni.
De ez persze mindez nem fog megtörténni, mert nem lesz minek kiderülni. A holnapi nap folyamán mindent megkap a lánytól, ami ilyen rövid idő alatt lehetséges – ha már a házasságról és a gyerekekről le kellett mondania – aztán… Aztán darabokra törve mindkettőjük szívét, eldobja magától. Először gondolkozott, hogy valami rosszat kéne tennie, mondjuk megbántani vagy megcsalni, hogy a lány hagyja ott, de aztán elvetette az ötletet. Nem egy kibaszott filmben vannak! Őszintén el fogja mondani a lánynak, hogy milyen szempontokból is nem ő a megfelelő férfi a számára, és hogy milyen veszélynek teszi ki magát, ha vele van. És igen, akárki akármit mond, ezt az után fogja megtenni, hogy eltöltöttek egy napot kettesben, tömény boldogságban, mert bár így még fájdalmasabb lesz elválniuk, ez akkor is jár nekik. A lány az övé lesz, százszor, ezerszer is el fogja neki mondani, hogy mennyire szereti, hogy erre emlékezzen majd, mikor már nem lesz mellette. Ő pedig… Fogalma sem volt, mit fog kezdeni magával egész hátralévő életében. Illetve, hogy ne lett volna fogalma? Pontosan tudta. Visszasüllyed majd a puszta vegetálás szürke, tompa ködébe, és hagyja, hogy lassan ő is feloszoljon, és átadja helyét a napfénynek.

***

- Jézusom, Gilbert! Te bankot rabolni voltál, mielőtt felvettél? – hüledezett Lili, amikor megálltak az interlaken-i szálloda előtt, ami már méterekről ordította magáról, hogy mennyire puccos és drága. Persze Interlaken-ben minden puccos és drága volt, mivel tipikusan az a hely volt, ahol a kilátás olyan gyönyörű, hogy azért már nem is pofátlanság elkérni egy vagyont.

- Először gondolkoztam, hogy valami kis alpesi kunyhót kerítek magunknak, de sajnos annyira nem vagyok romantikus, hogy azt higgyem, pusztán a szerelemmel jól lehet lakni, úgyhogy előnyben részesítettem a teljes ellátást – vigyorgott a férfi – Neked amúgy is mindenből a legjobb jár.

Ezzel a végszóval kisegítette Lilit a kocsiból, és magához ölelte.

- Remélem, tetszik – suttogta a fülébe.

- Nagyon! – felelte Lili jóval nagyobb hangerővel – Imádom Interlaken-t, olyan gyönyörű, és… Ez a nap csak a miénk, igaz?

- Bizony, sőt még a holnap reggel is – mosolygott Gilbert – Életed legjobb hétvégéje lesz, de azért majd dolgozunk rajta, hogy felülírjuk – ígérte.

Persze undorító hazugság volt ez is, mint sok minden egyéb, amit a lánynak fog mondani az elkövetkezendő órában. De végül úgyis mindent bevall – ezzel nyugtatta magát. Kézen fogta a lányt, és besétáltak a hotel előcsarnokába.

***
Gilbert elbűvölve nézte a jakuzzi-ból kiemelkedő Lilit. Egészen olyan volt, mint valami szirén, vagy vízi nimfa, vagy kis hableány – szőkített változatban. Egyre közelebb sodródott az őrület határához, ahogy egész nap a lányt figyelte, ahogy a kristálytiszta tó partján sétáltak, ahogy az étteremben gyógyíthatatlanul belenevelt eleganciával, ugyanakkor természetes kecsességgel tartotta kezében az evőeszközöket, aztán ahogy végiglejtett az anyaggal meglehetősen spóroló bikiniben a medencerészlegen. Magába szívta minden mozdulatát, minden kis apró rezdülését, hogy megőrizze őket azokra az időkre, mikor már csak az emlékeinek él. Nem bírta megállni, hogy utána ne nyúljon, és csípőjét megragadva vissza ne húzza a bugyborékoló vízbe.

- Ne menj el – duruzsolta a fülébe.

- Gilbert, csak vízért megyek – kuncogott a lány – ki fogok száradni, ha így folytatod.

- Jó, majd mindjárt mehetsz – dörmögte a porosz, és erős karjait a lány köré fonta, hogy ne szökhessen meg.

- És éhes is vagyok – panaszkodott Lili, aztán a férfi fülébe harapott.

- Hé, nem én vagyok a vacsora – kiáltott fel meglepetésében Gilbert, aztán ravaszul elmosolyodott – hanem Te. És már csókolta is. A meleg gőz beburkolta őket, és olyan gyötrelmesen kevés állt már közéjük. Gilbert simogatta a lányt, ahol érte, azzal a gyötrelmes tudattal, hogy előbb utóbb meg kell majd állniuk a helyszín rossz megválasztása miatt.

- Hozok vizet – jegyezte meg. Lerakta az öléből a kábult Lilit, és kikászálódott a medencéből, hogy a büfé felé vegye az irányt.

***
A vacsora alatt Lili kifejezetten feszültnek tűnt. Gilbert magában mosolyogva figyelte, ahogy egyik lábát keresztbe rakja a másikon, az ujjaival dobol az asztalon, vagy fészkelődik a széken. Bizonyára az éjszaka miatt izgult, és ami azt illeti, meg is tudta érteni.

- Nyugi – szorította meg gyengéden a kezét.

- Nyugodt vagyok – felelte Lili, és a változatosság kedvéért a szalvétáját kezdte el babrálni.

Miután befejezték a desszertet, Gilbert kézen fogta, és így sétáltak föl a szobájukba.

- Elmegyek zuhanyozni – közölte Lili.

- Egyedül?

- I-igen… Ugye nem baj?

- Dehogy, csibe! Itt várlak.

Poroszország végigdőlt a királyi méretű ágyon, Lili pedig bezárkózott a fürdőszobába. Gilbert elméjét ismét megkörnyékezték a sötét árnyak, de erőszakkal kizárta őket. Most nem akart a holnapra gondolni. Sikerült is távol tartania magától a sötétséget, de helyette ő is legalább olyan ideges lett, mint Lili. Tartozik a lánynak még egy vallomással, és az bizony nem várhat holnapig. Addig is, hogy elfoglalja magát, meggyújtotta a gyertyákat, és leoltotta a villanyt. Ennél több hangulatkeltő eszköz jelenleg nem állt rendelkezésére, és remélte, hogy a lánynak nem lesz hiányérzete.

Lili köntösbe burkolózva tipegett ki a fürdőszobából, és biztosnak tűnt, hogy az arca nem a gőztől vörös.

- Gyere ide – kérte Gilbert.

Lili lassan odasétált az ágyhoz, és lefeküdt a férfi mellé, aztán ahogy összeszedte a bátorságát, hozzá is bújt. De még mindig reszketett.

- Hé, kicsim! Figyelj! – suttogta a porosz – Nem kell így aggódnod. Rengeteg időnk van, és semmi olyat nem csinálok, amit nem akarsz. Persze igyekszem elérni, hogy mindent akarj, de nekem sem sikerülhet minden, nem igaz?

- Jaj, olyan lehetetlen alak vagy – oldódott fel Lili egy nevetésben – De nem ez a baj. Én is akarom, csak én… Szóval te már annyira tapasztalt vagy, én meg egyáltalán nem… Biztos nem ehhez vagy szokva.

Hát itt van. Ettől rettegett egészen idáig. De mégis el kell neki mondania, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatja, hogy a lány kiugrik az ágyból, és itt hagyja. Nem is értette, miért szégyelli magát ennyire, hiszen sosem csinált titkot belőle, az országok előtt meg pláne nem kellett, de Lili előtt valahogy más volt. Félt, hogy a lány elítéli.

- Khm… Lili… Izé… Én… Nos, én sem vagyok ebben így tapasztalt. Egyáltalán.

Pillanatnyi zavarodott csönd.

- Mi? Azt akarod mondani, hogy te még sosem…

- Öhm, én még sosem… – Gilbert már fülig vörös volt, és tényleg látszott, hogy ő is zavarban van. Nagy levegőt vett – Nővel még nem – bökte ki, aztán szégyenkezve el is fordult.

Egy fél percig így hallgattak, aztán Lili karjai a másik csípője köré fonódtak, és megpróbálta visszafordítani maga felé.

- Ha egész este a falat akarod bámulni, akkor én nagyon fogok unatkozni – duruzsolta a fülébe.

- Nem zavar? – Gilbert valahogy meghatottnak tűnt, ahogy a lányra nézett, ám a kétség is ott bujkált a tekintetében.

- Dehogyis, te buta! – nevetett a lány – az országok kilencvenöt százaléka soha nem volt még nővel. Például a bátyám sem – kuncogta – Tényleg, - morfondírozott, ahogy átkarolta a másik nyakát – lehet, hogy ők is épp azt csinálják, amit mi.

- Ejnye, de rossz kislány vagy te, Lili Zwingli – csiklandozta meg a lányt, aztán átkarolta a derekát, és váratlan hevességgel csókolni kezdte.
Szép lassan a hátára döntötte, aztán megszakította a csókot, és a lány nyakára hajolt. Lilinek megfordult a fejében, hogy biztonságosabb lenne nem egy napon túl gyógyuló sérüléseket okozniuk egymásnak, de mikor megérezte a gyengéd szívást a nyakán, fordult vele egyet a világ, az értelmes gondolatok pedig elszálltak a fejéből. Gilbert a lány fülét harapdálta, és közben suttogott bele, bár egyikük sem tudta, mit, mégis ezek voltak a legőszintébb szavak. A férfi kezei és ajkai is Lili mellére siklottak, aki ösztönösen kidomborította a mellkasát, és így kifeszülve, mint egy íj, annyira gyönyörű volt, hogy Gilbert-nek meg kellett állnia egy pillanatra, hogy megcsodálja.

- Mi a baj? – pillantott fel aggódva Lili.

- Semmi, Liebling, semmi. Sőt! Annyira gyönyörű vagy – suttogta áhítattal.

- Nem is – pirult el Lili.

- Megmutassam, mennyire?

- Igen...

Poroszország lassan, sokat ígérően cirógatta a lány hasán a bőrt egyre lejjebb. Érintésének nyomait a nyelve is követte. Egy csodálatos felfedezés, egy varázslatos utazás volt ez neki, ahogy felfedezte a női test gyönyörűségét. Az új élmény, ha nem is írt felül minden régit, de épp ugyanúgy élvezte, bár tulajdonképpen összehasonlíthatatlan volt, ugyanakkor nem érzett különbséget. Ami persze elég furán hangzott azt tekintve, hogy épp a leglényegesebb különbség felfedezésére készült. Ujjaival végigsimította lágy, nedves forróságot, és elégedetten hallotta Lili elakadó lélegzetét. Ezek szerint jól csinálta. Még egyszer. És még. Lili a nevét suttogta, és könyörgött valamiért, bár talán még maga sem tudta, miért. Gilbert valósággal megrészegült az illatától, és annyira akarta a lány ízét, mint semmi mást. Úgy látszik, nemtől függetlenül ez lesz a kedvenc része. Egy óvatos csókkal kezdte, amitől Lili hangosan felszisszent. A második már kicsit bátrabb volt, aztán végre a nyelvét is bevonta a játékba. Liechtenstein többért könyörgött, ő pedig örömmel teljesítette a kérést. Pár perc múlva eltávolodott tőle, följebb kúszott az ágyon, és magához ölelte a lányt. Úgy csókolták egymást, hogy majd’ belefulladtak, és közben Lili keze lassan, lassan felfedezőútra indult a porosz széles mellkasán. Igazándiból elég sokáig jutott, ám az utolsó pillanatban mégis elkapta a kezét.

- Ne szégyelld magad, csibe – súgta Gilbert – tudom, hogy te is kíváncsi vagy…

Lili ismét fülig vörösödött, amitől egyszerűen elragadóan festett a gyertyafényben. Bátortalan érintései újból végigbizsergették Gilbert bőrét, de most nem állt meg a csípőjénél, mint az előbb, tovább, tovább, még egy kicsit, és végre… végre… Gilbert az ajkába harapott, hogy legalább a kettővel alattuk lévők ne hallják. Annyira tökéletes volt ez a mozdulat, bár nem volt benne semmi játékosság, semmi trükk, csak egy egyszerű, határozott szorítás, de a férfinek minden idegszála kéjjel telt meg tőle.
Apró, bátortalan kis simogatások. Gilbert próbált szavakat találni, mert semmit sem akart jobban, mint elmondani, hogy mennyire tökéletesen érezte magát ebben a pillanatban, de képtelen volt megszólalni. Inkább elhúzódott a lánytól, mielőtt késő lett volna, majd fölhúzta magához. Lassan a hátára fektette, és elhelyezkedett fölötte. Lehajolt egy csókra, aztán kezeit a lány térdhajlatába csúsztatta, hogy felemelje a lábait. Közéjük helyezkedett, és elégedetten mordult fel, mikor megérezte, hogy éppen jó helyen jár.

- Szólsz nekem, ha fáj, ugye?

- Nem, mert akkor abbahagyod – ragyogott rá Lili, Gilbert pedig nem állta meg nevetés nélkül.

- Helyes válasz – jelent meg az arcán a jólismert, önelégült vigyor.

Aztán Lili nyakába temette az arcát és végre valahára lassan beléhatolt. Lili egyre fájdalmasabban nyöszörgött, végül felkiáltott, és körmei végigszántottak Gilbert hátán. A férfi lecsókolta az arcán végigcsorgó könnyeket, aztán mozogni kezdett. Isten látja lelkét, meg sem fordult a fejében, hogy várnia kellene, és nem is lett volna rá képes. Lili felvette a ritmust, és már nem a fájdalom, csak a puszta kéj ragyogott az arcán. Annyira tökéletes pillanat volt, mikor két test, és két ország egyesül, mert ez már örökre szólt, hiszen bármerre is sodorja őket az ár, nekik most már történelmük van.

- Gilbert, én…

- Kapaszkodj belém! Szeretlek, Lili! Nagyon… Nagyon…

A lány sikolyai betöltötték az éjszakát, körmei újból támadást indítottak a férfi tökéletes bőre ellen, aztán az egész világ millió szemcsére hullott körülöttük, ők pedig visszazuhantak a valóságba.
Percekig feküdtek összebújva a sötétben, aztán Lili halkan megszólalt.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek – felelte Poroszország egy gyengéd csók kíséretében – És egy valóságos csoda, hogy itt vagyok – Hirtelen nevetni kezdett – Egyszer majd megköszönöm Norvégiának. Ha ő nem dobja ki Mathias-t, Berwald nem fogadja be, nem küldik el Peter-t, én pedig még csak Svájcba se tettem volna be a lábam, és nem ismernélek téged.

- Remélem, ők is kibékülnek majd. És akkor mindenki jól jár.

Kis ideig hallgattak. A porosz azt hitte, kedvese már elaludt.

- Te, Gilbert!

- Mondjad.

- Muszáj aludnom egy kicsit. De ébressz fel hajnalban, jó?

Gilbert arcára minden eddiginél önelégültebb vigyor kúszott fel.

- Ez nem is volt kérdés, kedvesem.

***

Nagyot nyújtózott az ágyban. Bár a függöny be volt húzva, a napfény beszökött a réseken, és halvány derengésbe vonta a szobát. Lili a lehető legkisebbre összekuporodva feküdt mellette, és úgy ölelte magához a jobbját, mintha valami alvójáték lenne. Gilbert a karjában fellépett zsibbadás ellenére tökéletesen elégedett volt a helyzettel. Lehunyta a szemét, hogy még egy kicsit pihenjen, de a lány ekkor fészkelődni kezdett, és végül félig Gilbert mellkasán kötött ki, mintha az lenne a kispárnája. Ettől neki persze egyből kiszállt az álom a szeméből. Megcirógatta a lány haját, hogy felébressze, mielőtt még olyat tesz vele, amit álmában nem lenne ildomos.

- Jó reggelt! – ragyogott rá a lány, de az istennek se mozdult volna el az előbbi pozíciójából.

- Jó reggelt, kicsim – mosolygott vissza rá – Hogy aludtál?

- Hát, jól. Már amikor hagytál – kacsintott rá Lili

- Te kérted, hogy ébresszelek föl hajnalban…

- Ilyen sokszor volt hajnal? – gúnyolódott Lili, aztán hozzáfogott egy alapos jóreggelt-csókhoz. Egyikük sem mondta ki, de ugyan arra gondoltak; jó lenne minden reggel így ébredni.

- Mit szólnál hozzá, ha felmennénk a hegyekbe, mielőtt hazaviszlek?

- Jó! – vágta rá Lili – És tévedjünk el!

- Jó is lenne – mosolygott szomorkásan Gilbert – Na, ehhez viszont fel kéne kelni.

Lili erre csak valami elégedetlen morgást hallatott, és még szorosabban bújt Gilbert-hez. A porosz a hajába csókolt, aztán gyengéden lefejtette magáról az ölelő karokat, és kikászálódott az ágyból. Már elindult volna kifelé, aztán hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe kapta Lilit, úgy indult a fürdőszoba felé.

***
A hely, ahol megálltak, olyan volt, mint egy igazi mesevilág. Ha lenéztek, a hegy lábánál a Thunersee-tó kéken, a rét pedig, ahol letelepedtek, vakítóan, hófehéren ragyogott, bár már jócskán nyár felé közelített az idő. A különleges látványt a tonnaszámra virágzó havasi gyopár szolgáltatta. Lili rögtön a hajába is tűzött párat kedvenc virágából, a többi között pedig boldogan rohangált, mert teljesen lenyűgözte a látvány. Gilbert üldözni kezdte, míg végül filmbeillő módon a fűben hemperegve kötöttek ki.

- Tudtad, hogy a Svájci Hadseregben ez a generálisok rangjelzése? Sosem értettem, miért, olyan kedves kis virág – jegyezte meg álmodozva Lili.

- Szegény virág, mindig kifogja… West a náci időkben ezzel csúfolta az ellenállókat.

Sokáig hallgattak.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan Lili.

- Mondjad.

- Csak eszembe jutott, hogy tegnap mondtad, hogy… Szóval amúgy már sok mindenkivel voltál?

Gilbert mosolyogva nézte, ahogy Lili belepirul a saját kérdésébe, aztán felfogta annak értelmét is, és csak reménykedni tudott, hogy az ő arca kevésbé árulkodó.

- Hm, nem olyan nagyon sok, de azért volt egy pár. Tudod azokkal az országokkal, akikkel háborúztam, előbb-utóbb mindig az lett a vége. Meg néhány olyannal is, akivel nem háborúztam. Meg aztán az öcsémnek is tanítottam egy s mást, hogy azért mégse teljesen felkészületlenül vágjon neki az életnek…

- Mi? Ez… Fúj! Ne hülyülj már!

- Nem hülyülök, így volt. Kérdezd csak meg, ha legközelebb találkozol vele.

- Huhh. Hát jó. Lassan már semmin sem lepődök meg, ha rólad van szó. És ki volt az, akivel hosszabb távú volt a kapcsolatod? Mert biztos volt olyan is, nem?

- Volt, volt, bár azért ennyire nem egyszerű.

- Mesélj róla!

Gilbert tovább cirógatta Lili hátát, de felületesebben, mintha ez már csak arra kellene, hogy a mondandójára koncentráljon.

- Az után kezdődött, hogy elvesztettem a földemet. Mindeni azt hitte, hogy meghaltam, de valójában Oroszországhoz kerültem. Ivan… Gyakorlatilag fogva tartott engem, de mégis… Volt hová mennem. Mármint volt otthonom. Igaz, hogy egy börtön, de nem vándoroltam hontalanul a világban. Persze kihasználta, hogy ott vagyok, de az igazság az, hogy engedtem is neki. Úgymond hálából, persze nem voltam hálás, mert utáltam, és minden nap dacoltam vele, hogy megmutassam, a büszkeségemet nem veheti el, de mondom, valahol mégis neki köszönhettem, hogy tető volt a fejem fölött, szóval… És aztán ahogy teltek a hónapok, valahogy közelebb kerültem hozzá. Már nem csak a szexről szólt az egész, és nem is éreztem azt a lángoló gyűlöletet, azt a mérhetetlen dacot, hanem néha… Néha már jól éreztem magam vele. Sosem lettem teljesen biztos a saját érzéseimben, mint ahogy ő sem, és egymáséit sem ismertük, de az biztos, hogy mikor végül elhagytam, az… Nem volt könnyű. Tudtam, hogy fájdalmat fog neki okozni, és bántott. Tudtam, hogy amúgy is valami borzasztó szeretethiánnyal küzd, és nem akartam, hogy ismét eldobva érezze magát ráadásul pont miattam. De maradni sem akartam.

- És mi történt, miután elszöktél?

- Sok évig közönséges embernek tettem magam. Jártam a világot, vigyázva, hogy ne érezzék a jelenlétemet, és ne ismerjenek föl. Közben észrevétlenül megfigyeltem a világ változásait, mert hát évtizedekkel le voltam maradva. Aztán mikor már úgy éreztem, kezdem megtalálni a helyem, elmentem Ausztriához, és megkérdeztem, hogy beköltözhetek-e hozzá. És az óta ott élek. Hát nagyjából ennyi. Nem valami dicsőséges história, de nem is tekintem annak. Én a magam részéről végeztem a történelemmel ’47-ben. A többi az már csak… Hát, nem is tudom, mi, mert eddig azt mondtam volna, hogy csendes vegetálás, de... Most már itt vagy Te. És ez mindent megváltoztat.

Lili meghatottan pislogott fel és tekintete összefonódott a másikéval.

- Szerintem ezekre az időkre is büszke lehetsz. Hogy túlélted – borzongott meg – A jövő pedig szép lesz, majd meglátod. Talán egyszer mégis elmondom a bátyámnak, és aztán elköltözöm tőle, és te is jöhetnél velem. Úgyis szeretnék egyszer a saját földemen élni. Olyan ritkán járok haza, pedig nagyon szeretek ott. És tudod, mit? Nagyon büszke lennék, ha ott lennél velem, és együtt irányítanánk Liechtenstein-t. Neked végre megint lenne földed, és segítenél nekem, és minden olyan dicsőséges lenne, mint a te idődben. Na, mit szólsz? Jó lenne, igaz?
Gilbert kétségbeesetten tiltakozott magában. Azt remélte, később jön el az idő, de a sors nem kímélte tovább. Tudta, hogy nem áltathatja tovább a lányt, de egyszerűen, ahogy a lelkesedéstől csillogó szemekbe nézett, képtelen volt egy szóval mindent tönkretenni.

- Minden rendben, drágám? Miért komorodtál el ennyire?

Drágám. Talán utoljára szólította így. Nagy levegőt vett.

- Lili, én…

Nem bírta tovább, magához rántotta, csókolni kezdte, és közben erővel visszatartotta könnyeit.

- Drágám, bocsáss meg!

- De miért, Gilbert? Mi történt veled hirtelen? Semmit nem értek.

- Sajnálom, Lili, de amiket mondtál, azok sosem válhatnak valóra. Sohasem, mert mi… Nem maradhatunk együtt.

- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz? Gilbert, ez egyáltalán nem jó vicc – csattant fel a lány.

- Bár az lenne. Figyelj rám, jó? Akármennyire is dühös vagy most rám, csak hallgass végig, oké? Tudod, miért utál engem ennyire a bátyád?

- Nem, de hogy jön ez ide, és különben is…

- Azért, mert elvettem tőle Ausztriát. Csak egyetlen éjszaka volt, de sose bocsátja meg nekem. Főleg azért nem, mert hát… Eléggé egyoldalú volt a dolog. Akkoriban csináltunk ilyeneket West-tel, és szeretném azt mondani, hogy valami őrület vett rajtunk erőt, de mi van, ha ez az igazi természetünk?

- Nem, Gilbert, te nem ilyen vagy, te…

- Nem, már nem vagyok ilyen. Mert már egy senki vagyok. Föld nélküli, kiszolgáltatott senki. Ausztria tud rólunk, és bármikor elmondhatja bárkinek. Érted, bárkinek? Akár napirendre is tűzheti a következő ENSZ gyűlésen. Én pedig nem fogok rád ilyen szégyent hozni. Úgyhogy el kell mennem, Lili. Most hazaviszlek, aztán elmegyek. Nem tudom, hová, de el kell tűnnöm. Talán sosem kellett volna visszajönnöm. De ha nem jövök vissza, sosem ismerlek meg téged.

- Ó, hát ez szép – zihálta Lili haragjában, miközben felpattant a fűből – Ezért aztán sok értelme volt megismerni engem, és magadba bolondítani, hogy most meg elmenekülj, és itt hagyj. Azt ígérted, megmented a toronybazárt hercegnőt, de te e helyett kihoztad, megdugtad, és szépen hazaviszed a sárkányhoz. Rém lovagias, mondhatom!

- Ez nagyon igazságtalan volt! Azt hiszed, hogy azért terveltem ki ezt az egészet, mert csak egy éjszakára kellettél? Ha tudni akarod, azért tettem, mert minden éjjel ezt akartam veled csinálni örök életem végéig, csak tudtam, hogy nem lesz rá lehetőség, ezért mindent bele akartam préselni ebbe a másfél napba, amit terveztem veled. Legszívesebben feleségül vettelek volna, és csináltam volna neked vagy három gyereket, csak kicsit szorított az idő. De minek is jártatom a számat, úgyse hiszel nekem. Mert a férfiak mindig csak azt akarják, igaz?

- Ne mondj ilyet! Szeretlek, Gilbert! Sajnálom, csak annyira rosszul esett, és egyszerűen fel sem bírom fogni…

- Talán nem így kellett volna. Csak szerettem volna még egy kicsit boldog lenni veled, mielőtt… Mielőtt vége.

- Tehát az egészet előre eltervezted – állapította meg fásultan Lili.

- Annyira sajnálom. Senki sem akarja ezt kevésbé, mint én, de értsd meg, nincs más választásom.

- Azt hittem, bátrabb vagy. Azt hittem, tényleg megmentesz – szipogta Lili.

- Nem vagyok hős, Lili. Legfeljebb szájhős. Csak még mindig úgy viselkedek, mint azokban az időkben, mikor bármit megtehettem. De ma már semmit nem tehetek.

- Vigyél haza.

***

A csend szinte üvöltött a kocsiban. Lili alig akarta elhinni, hogy egy nappal ezelőtt még izgatottan tervezgették a programot, hogy Gilbert vállának dőlt vezetés közben, és hogy azt hitte, élete legboldogabb hétvégéje vár rá. E helyett mindennek vége lett. Az élete visszazökken a régi kerékvágásba, újra a hosszabb szoknyájában fog iskolába járni, és senki nem várja majd a kapu előtt. Gilbert pedig elmegy, és nem látja soha többé, és soha-soha többé nem lesz szerelmes. Valószínűleg még több száz éves korában is a bátyja lesz az egyetlen férfi az életében, az átkozott, az uralkodó, a gyűlölt Vash, aki gyerekes bosszúból közéjük áll. Meg Ausztria. Persze, ők szerethetik egymást, sőt, tönkretehetik együtt az ő életét. Milyen romantikus. Csak úgy fortyogott benne a düh. Az egész világot utálta abban a pillanatban, kivéve azt az egy kis pontját, aki ott ült mellette a kocsiban.

- Sajnálom, amiket a hegyen mondtam – suttogta – Nem a te hibád.

Gilbert nem válaszolt.

- Most nagyon utálsz?

A férfi még mindig hallgatott, de amikor fél órával később megérkeztek Liliék háza elé, az ölébe rántotta a lányt és úgy csókolta, mintha az élete múlt volna rajta, hosszú percekig.

- Már hogy utálnálak – suttogta a fülébe – Imádlak! És ez így is marad, bárhol leszek is.

- Én nem bírok így elmenni – nyüszítette Lili – nem bírok csak úgy kiszállni a kocsiból, és elsétálni, miközben tudom, hogy soha többé nem látlak viszont. Nem szökhetnék el veled együtt?

- Megtalálnak. Ha eltűnsz, én leszek az első, akin keresni fognak. De én is nagyon szeretném – A férfi hangja árulkodóan megbicsaklott – Menj, Lili, kérlek! Menj, mielőtt – a hangja még jobban remegett – A fenébe is, menj már, nem láthatsz ilyen gyengének!

- Csókolj meg – könyörgött a lány, Gilbert pedig megtette, bár a szíve újból és újból beleszakadt, de nem akarta, hogy bármelyik csókjuk is utolsó legyen. A vágy, amit a lány közelsége keltett benne, áttörte a fájdalom burkát, ami körülvette, és egy pillanatra az egész világ a helyére került, s ő ott volt, ahol lennie kellett, forró, izzó vágyban fürödve… Aztán újból beszippantotta a valóság.
Lili már a járdán állt, és végtelen szomorúsággal nézte őt az ablaküvegen át. Viszonozta a pillantást, aztán letekerte az ablakot.

- Ne felejts el – kérte egyszerűen.

- Soha – ígérte Lili – És mindig abban fogok reménykedni, hogy visszajössz.

Ez volt a végszó. Gilbert rátaposott a gázra, és elhajtott. Lili pedig csak állt a járdán, és megismerte azt az érzést, amit a könyvekben úgy emlegetnek: darabokra hullik.
Percekig mozdulatlanul állt, várta, hogy fölébredjen, vagy meginduljon alatta a föld, vagy történjen bármi, csak ne ez legyen a végleges állapot. De semmi nem történt, így hát feladta, és bevánszorgott a házba. Vash még nem volt otthon. Lilit eddig soha nem érzett düh fogta el, mikor arra gondolt, mivel tölti az időt a bátyja. Persze, ők lehetnek boldogok együtt, csak őt büntetik valamiért, ami évtizedekkel ezelőtt történt, és neki semmi köze hozzá. Mit bánta ő, hogy mit művelt Gilbert Roderich-el? Csak az számított, hogy vele kedves volt, és gyengéd, és…
Nem! Nem fogja ezt eltűrni. Olyan hirtelen született meg benne az elhatározás, mint ahogyan a nyári zápor csap le a gyanútlan strandolókra. Ő, Liechtenstein, nem lesz többé senkinek a bábja, nem fog függeni senkitől, nem hagyja, hogy beleszóljanak az életébe. Erős lesz, és végre igazi országhoz méltóan fogja megoldani a problémáit.
Előkapta a mobilját, és pötyögni kezdett. Mikor végzett, újra fülön fogta a bőröndjét, és kilépett az utcára.
***

Roderich legördült Vash testéről, amit eddig a matracba préselt, és egyúttal a svájci jobb vállába fúrta a fejét. Svájc elégedetten nyújtózott egyet, és szórakozottan a másik hajába túrt, aztán észrevette magát, és el is kapta a kezét.

- Ne hagyd abba – mormogta Ausztria.

- Megkaptad, ami járt – felelte Svájc ridegen, és nyomatékosítandó a véleményét, hátat is fordított. Ausztria azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána fordult, és karjával átkarolta a vállát, lábával pedig a derekát.

- Szállj le rólam – morogta Vash.

- Nem. Holnapig az enyém vagy.

A másik erre már csak egy morgással felelt, de az legalább beleegyező volt.  Feltérdelt, felrántotta magával az osztrákot is, és egy heves, harapós csókkal adta a tudtára, hogy benne van még egy menetben, aztán belemarkolt a hajába, hogy lejjebb kényszerítse.
Ekkor csörrent meg a telefon. Vash hosszan káromkodott, de közben eleresztette Roderich-et, hogy átrohanhasson a saját szobájába, ahol a készüléket felejtette. A képernyő kivilágosodott, és az apró, villogó kis boríték azt jelezte, hogy e-mailt kapott. Bár jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte a tartalma, ha már félbehagyta a dolgát miatta, akkor el is olvashatja, nem igaz?

Tisztelt Svájci Államszövetség!
Rengeteget köszönhetek az elmúlt évek alatt önnel ápolt szoros kapcsolatnak mind gazdasági, mind személyes téren. Épp ezért némileg nehéz szívvel írom meg ezt a levelet, de úgy érzem, elérkezett az ideje, hogy az ön támogatása nélkül irányítsam országomat. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy tudomásomra jutott, ön olyan ellentétek miatt ellenzi a kapcsolatomat egy bizonyos személlyel, amiben én abszolút nem vagyok érintett. Elfogadtam ezt a helyzetet, és igazán nem vettem a szívemre. Kívánom önnek, hogy találja meg a boldogságot az életben, ha már én nem fogom a magaméban. A jelenlegi tartózkodási helyem ismertetésétől mindkettőnk érdekében eltekintenék.
Maradok tisztelettel,
Liechtenstein Hercegség

- Neeeeem! – üvöltötte Svájc, és egész testében remegni kezdett. Kiejtette a kezéből a telefont, és össze is rogyott volna, ha Roderich nem kapja el.

- Az istenért, Vash, mi történt?

- Lili… Lili elszökött – zihálta a férfi.

- Mi, elszökött? De hát hogy… hova? Miért?

 Vash megismételte a levél tartalmát.

- A rohadt életbe! – káromkodott tőle szokatlan módon az osztrák.

- Mi van?

- Én tudom, hol van. Vagyis azt nem. De azt igen, hogy kivel.

- Hogy… KIVEL? Mi a picsáról beszélsz? A húgom egy férfivel van, erről te tudsz, és csak most mondod?

- Azt nem tudtam, hogy most is vele van – védekezett Roderich – Csak azt, hogy együtt vannak.

- És mi a faszomért nem szóltál róla?

- Mert megölted volna – felelte halkan az osztrák – Ezúttal nem kegyelmeztél volna neki, mint akkor.

Egy pillanatig halálos csend volt, aztán egy ököl csattant Ausztria arcán. A férfi elterült a földön, Svájc pedig rávette magát, és ütni kezdte.

- Hogy tehetted ezt velem? Rohadt, szemét áruló! A húgom együtt van azzal az elmebeteggel, aki, ha nem mentelek meg tőle, lehet, hogy megölt volna téged, és te eltitkoltad előlem! Gyűlöllek! Megöllek, te szemét! Szövetkeztél azzal a nyomorult senkivel! Te mocsok, ha miattad történik vele valami, én megöllek!

Ököllel ütötte a másik fejét, mellkasát, és közben egyre artikulálatlanabbul ordított. Ausztria próbált védekezni, de sosem volt olyan harcedzett, mint a svájci, ezért elég hamar súlyos hátrányba került.

- Én nem bírom elviselni, ha bántja, és mi lesz, ha elveszítem, ha soha többé, nem jön haza, én nem bírom ki – az utolsó szót már szinte nyüszítette, aztán elhagyta minden ereje, elengedte Ausztria nyakát, és zokogva rárogyott a másikra – Istenem, Rod, mit csináljak most?

Svájc ritkán sírt, és még ritkábban szólította őt a becenevén, az osztrák ebből tudta, hogy nagyon ki lehet borulva. Bár a karjaiban zokogó férfi fél perccel azelőtt verte laposra, képtelen volt haragudni rá, és eltaszítani magától. Zúzódásokkal teli karjait a derekára fonta, majd az egyik keze gyengéden a szőke tincseket kezdte cirógatni.

- Meg fogjuk találni. Megígérem – suttogta halkan. Svájc még jobban reszketett, mint azelőtt, aztán hirtelen felpattant.

- Haza kell mennem. Meg kell találnom…

- Nem vezethetsz ilyen állapotban, te is tudod.

- Kit érdekel? – a svájci már megint üvöltött – Meg kell találnom.

- Vash, kérlek! Holnap megkeressük. Késő éjszaka van, te pedig sokkot kaptál. Őrültség lenne ilyenkor elindulni.

Svájc üveges tekintettel rogyott le az ágyra. Csak ült, és nézett maga elé, és lassan csóválta a fejét, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett. Ausztria újból átkarolta a derekát, és gyengéden az ágyra fektette.

- Próbálj meg pihenni – suttogta.

- Ne legyél ilyen kedves velem – morogta Vash – Miért vagy ilyen kedves velem?

- Mert szükséged van rá. Szükséged van rám.

- Azt te csak hiszed – vakkantotta a svájci, és jó szokása szerint hátat fordított – Már jól vagyok, köszönöm. Nyugodtan elmehetsz.

- Nem akarok.

- Így legyen veled udvarias az ember… Húzz innen. Csak tűnj el, oké?

- Inkább aludj – felelte Ausztria valami különös hangsúllyal, amit Vash nem tudott mire vélni, de hirtelen tényleg kimerültnek érezte magát. Gondosan az ágy legszélére húzódott, majd mikor meg volt elégedve a távolsággal, lehunyta a szemét, és két másodpercen belül már aludt is. Roderich pedig ott maradt mellette, és aggódva nézte a még mindig feszült vonásokat. Szívét összeszorította a féltés és az aggodalom.  Abban a pillanatban szerette volna elmondani, hogy ami köztük van, az édeskevés, és csak jobb, mint a semmi alapon titkolja, hogy még mindig halálosan szerelmes a svájciba. Szeretett volna erősebb lenni, olyan harcos, aki méltó a családjához, és aki meg tudja védeni a kedvesét. De náluk sosem így működött, mindig Svájc volt az, aki megvédte őt, és ő volt az, aki örömet csempészett a másik sivár életébe a zenéjével, és a puszta jelenlétével.
Arra eszmélt, hogy valami meleg simul a hátához. Persze Vash volt az, aki álmában szorosan hozzábújt. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, már a ráncok is kisimultak az arcán, és körüllengte valami megfoghatatlan, békeszerű érzés, ami talán csak ott, az álmok birodalmában boríthatta őt el. Roderich gyengéden elmosolyodott, és még közelebb húzta magához a békésen szunyókáló svájcit. Összesimuló testük kellemes melegében az ő szeme is lassan lecsukódott, és vágyakozva gondolt arra, hogy minden éjszakájuk lehetne ugyanilyen.

***
Vash arra ébredt, hogy valaki a nyakánál fogva kirántja az ágyból, és tiszta erőből földhöz vágja. Ha ő maga még nem is, az önvédelmi ösztöne már felébredt, és próbált visszaütni, de a támadója egy kezével összefogta két csuklóját, és belepréselte a padlóba.

- Beléd meg mi ütött? – pattant ki Ausztria is az ágyból, de a másik lerendezte egy ,,te maradj ki ebből”-lel.

- Hol van Lili? – sziszegte vészjóslóan a kérdést – Mit műveltél vele?

Svájc agya a név hallatára teljesen kitisztult.

- Gilbert! Te rohadék! Te mit műveltél vele? Ha egy újjal is hozzányúltál, én…

- Mi? – Gilbert arcára kiült a döbbenet – Hát nem veled van?

- Ezt én is kérdezhetném – fuldokolt a svájci a porosz keze alatt. Gilbert eleresztette, és a sarkára ülve lihegett egy pár pillanatig.

- Honnan vetted, hogy velem van? – kérdezte vörös szemeit gyanakvóan összehúzva.

- Ez az idióta méltóztatott közölni, hogy jártok, csak kicsit megkésve – prüszkölte Vash – bár sosem késő beverni a pofádat érte.

- Baszd meg! Ha tudni akarod, nincs miért beverni a pofámat, mert ma délelőtt szakítottam Lilivel, elkerülendő a tőled kapott testvéri kibelezést. Kiraktam a házatok előtt, aztán elmentem, viszont félúton rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, úgyhogy visszafordultam, de már csak a sokkos állapotban sikítozó házvezetőnőtöket találtam ott, aki egy árva szót sem bírt kinyögni. Biztos voltam benne, hogy te rejtetted el őt valahová, úgyhogy eljöttem, hogy kiverjem belőled.

- Baszd meg te! Lili hagyott nekem egy búcsúlevelet, és felszívódott, és rohadtul fogalmam sincs, hogy hol van, ami éppen csak egy fokkal jobb, mintha veled lenne.

- Kapd be!

- Most azonnal fejezzétek be! – ordított közbe Ausztria – Olyan gyerekesek vagytok, hogy borzasztó, pont most, mikor az eszeteket kéne használni. Mindenki nyugodjon le, és próbáljunk gondolkozni, különben soha a büdös életbe nem találjuk meg Lilit.
Mindketten döbbenten meredtek rá, mivel Roderich ritkán emelte föl a hangját, pláne a nála erősebbekkel szemben.

- Először is mi lenne, ha Gilbert, te leszállnál Vash-ról, te pedig, mein herr, esetleg felöltözhetnél. Aztán tanácskozunk. És aki fizikai erőszakot alkalmaz, azt kizárjuk.

- Akkor őt máris kizárhatod – morogta Vash rosszindulatúan a poroszra sandítva.

Az osztrák csak a szemét forgatta.

- Hozok neked ruhát. Addig ne öljétek meg egymást.

***

Tíz perccel később már össze is ült az osztrák-porosz-svájci nagytanács, és látványosan úgy tettek, mintha okosak lennének, de ennek az illúzióját is épp, hogy csak felé tudták kelteni.
Először megpróbálták telefonon elérni Lilit, de persze ki volt kapcsolva. Utána sikerült kizárniuk pár országot, ahá nem mehetett, de sajnos még így is jó pár lehetőségük maradt, ráadásul a legtöbb ugyanabban az időzónában – ahol épp hajnali kettő volt – ezért nem is hívhattak föl senkit. Végül csak csendben kortyolgatták a kávéjukat, és várták a reggelt.
A következő nap folyamán végigtelefonálták gyakorlatilag egész Európát (optimistán bízva abban, hogy annál messzebb még nem jutott), amivel csak annyit értek el, hogy mindenki értesült a balhéról, ám a lányt senki nem látta. Már csak egyetlen név volt a listán. Illetve kettő, de ez a két személy történetesen egy fedél alatt lakott.

- Nem hívhatom fel pont ezzel ennyi idő után – tiltakozott Poroszország – mikor még azt sem tudja, hogy visszatértem. Miért nem hívjátok fel ti?

- Mert az egész a te hibád – közölte gúnyosan Vash.

- Szánalmas vagy. Te is meg akarod találni Lilit, de inkább veszni hagynád az utolsó reményt csak azért, hogy engem megalázz. Idióta.

- Könyörgöm, könyörgöm, ne kezdjétek újra – Ausztria úgy nyüszített, mint Lengyelország, amikor a falusiak tömegesen mentek hozzá panaszkodni az ördögei miatt.

- Jól van, ha ennyire töketlen vagy, akkor felhívom – mordult Svájc, és beírta a számot.

- Buongiorno – üdvözölte egy kedélyes hang.

- Szia, Feliciano. Öhm, tudnád adni Ludwig-ot?

- Ú, nagyon sürgős? Borzalmas éjszakája volt, nem tenne neki jót, ha most felkelteném.

- A francba! Figyelj, hülyén fog hangzani a kérdés, de nem láttad mostanában a húgomat?

Mintha ez lett volna a varázsszó, a háttérből beszűrődött egy hang.

- Ő az?

- Lili?

- Adjam?

- Igen, kérlek!

Pár pillanatnyi csönd, amíg Olaszország átadta a telefont.

- Itt vagyok – Lili hangja tompának hallatszott.

- Hála az égnek! El ne szökj így még egyszer, azt hittem, beleőrülök! – fakadt ki Svájc.

- Ne örülj – szólt közbe hűvösen Lili – eszem ágában sincs hazamenni.

- Te most zsarolni akarsz – felelte gyanakodva Vash.

- Nem. Nem fogom azt mondani, hogy hazamegyek, hogyha nem tiltasz el Gilbert-től. Így is, úgy is együtt leszünk, azt pedig majd az idő eldönti, hogy hazamegyek-e.

- Ezt nem teheted velem.

- Hadd beszéljek vele! – szólt közbe Gilbert.

- Még mit nem! – fortyant fel Vash.

- Azonnal add oda neki a telefont – követelte Lili.

- Felejtsd el!

- Leteszem!

- Jól van, jól van, nesze! – dühöngött a svájci, és a porosz kezébe nyomta a mobilját. Az említett pedig nemes egyszerűséggel kivonult az erkélyre, hogy senki ne hallja, mit beszélnek.

- Hiába, ezen az erkélyen mindig sorsdöntő események zajlanak – vigyorgott Ausztria – Emlékszel még?

- Hé, én oda csak levegőzni mentem. A sorsdöntő esemény a padláson zajlott. De amúgy igen – vallotta be kelletlenül – Akkor sújtott le rám az átok.

- Bármikor megtörhetnéd – somolygott Roderich – mégis mindig eljössz.

- Azért egy fokkal jobb vagy, mint a kezem.

- És egy fokkal jobb társaság, mint saját magad.

- Menj a francba!

Ekkor ért vissza Poroszország, és az asztalra dobta a telefont.

- Idejön. Egy óra múlva indul West-éktől.

- Hálistennek! Izé… Azt hiszem, most meg kéne köszönnöm.

- Nem fogod. Körülbelül fél percen belül újból meg akarsz majd ölni – sóhajtotta Gilbert.

Vash értetlenül pislogott rá.

- Nem volt könnyű meggyőzni. Kellett egy jó érv, tudod. Végül azt mondtam neki, hogy áldásodat adtad ránk.

- Barom. Majd aztán még rád is megsértődik, hogy hazudtál neki. Rohadtul remélem, hogy így lesz.

Gilbert ördögien felnevetett.

- Van egy egészen apró bökkenő ebben az elméletben, Vash. Én soha nem hazudnék Lilinek.

***

Eltelt három óra, és ők kezdtek egyre idegesebbek lenni. Ausztria természetesen a zongoráján vezette le a fölös energiát, és két vendége egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy bécsi klasszikusból is megárt a sok. Gilbert természetesen az okostelefon előnyeit élvezte ki, és egy idő után bosszúból még a hangot is bekapcsolta, hogy Mozartot átlag húsz másodpercenként megzavarja egy éles hangon elrikoltott ’pokááá’. Svájc pedig kint ült az erkélyen, és nem csinált semmit. Ijesztő volt, hogy milyen szinten képes volt semmit sem csinálni. Teljesen mozdulatlanul ült, nézett valamerre, de nem látott, lélegezni pedig bizonyára lélegzett, de az sem látszott rajta.

- Akkor is így ült, emlékszel? Azon a bálon – sóhajtotta Ausztria.

- Hogy is felejthetném el – vigyorgott Gilbert, aztán meglepő módon nem tette hozzá jó szokása szerint, hogy egyszer végre elmondhatná neki valaki, hogy mi lett a vége – Te hogyhogy nem gyűlölsz? – kérdezte inkább.

- Mi?

- Miért nem gyűlölsz? Úgy értem, tök röhejes, hogy téged erőszakoltalak meg, és Vash akar bosszút állni miatta.

- Mert ez nálunk mindig így volt, amióta csak tudunk járni és bajba kerülni. Mindig ő védett meg engem, mindig ő állt bosszút az engem ért sérelmekért. Én nem vagyok az a bosszúálló típus. És végül is semmi maradandó károsodást nem szenvedtem, ellenben ha vissza próbálnék vágni, lehet, hogy sikerülne. Szóval ne hidd, hogy kedvellek. Csak racionálisan gondolkozom.

Sosem derült volna ki, mit válaszolt volna erre Gilbert, mert nyílt a bejárati ajtó, és a porosz őrült tempóban levágtatott a lépcsőn. Lili nevét rikkantotta, miközben végigrohant a folyosón, aztán végre odaért a bejárathoz… És megdermedt.
Lili azonban nem követte a példáját, nekifutásból a nyakába ugrott, és a következő pillanatban már csókolták is egymást. Gilbert lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia az ajtóban álló férfit, aztán kiélvezte az új egymásra találás minden másodpercét. Végül letette Lilit a földre, nagy levegőt vett, és egy bátortalan lépést tett a másik felé.


- West…

- Gilbert… Te… Te hogy a – itt egy hosszú német káromkodás következett – kerültél ide?

Gilbert egy pillanatig dermedten állt, aztán rádöbbent, hogy ezt a káromkodást szó szerint ő tanította az öccsének, és ez legalább nyolcvan évvel ezelőtt volt. Két lépéssel átszelte a távolságot, és szorosan megölelte Ludwig-ot.

- Visszajöttem – sóhajtotta – már rég visszajöttem, csak egyszerűen… Nem tudtam a szemedbe nézni. És másoknak sem. Majd mindent elmesélek, gyertek be.

A két vendég követte őt fel a lépcsőn, végig a folyosón a szalonba. Ausztria felállt, hogy üdvözölje Ludwig-ot, aztán Lilit kereste a tekintetével, de a lány már az erkélyen volt a bátyjával.

- Azt hittem, meghaltál – motyogta hitetlenkedve Németország.

- West, mindenki azt hitte, hogy meghaltam, mert én így akartam. Még neked sem mondhattam mást. Oroszországban voltam. Igen, egészen kilencvenegyig. Aztán bujdostam egy jó darabig, és végül itt kötöttem ki ennél a ficsúrnál, mint ingyenélő. A többit pedig láttad a saját szemeddel. És te hogy vagy? Italien?

- Túlélte. És megbocsátott. Tegnapelőtt fölvetette, hogy fogadjuk örökbe Szicíliát.

- Helyes – bólogatott a porosz – ha olyan kiváló nevelést kap, mint te tőlem, egyszer még az egész Földközi-tengert uralni fogja.

- Eszem ágában sincs úgy nevelni – fakadt ki Ludwig – veled ellentétben én fogok neki mesét olvasni. És nem megyek el harcolni, amíg ő otthon retteg egyedül, hogy mikor halok meg.

- De ha háború lenne, elmennél. Ne légy igazságtalan.

***
Odakint az erkélyen eközben parázs vita folyt. Lili már a tizedik perce próbálta meggyőzni a bátyját arról, hogy Gilbert nem fogja sem megerőszakolni, sem meggyilkolni őt, és egyáltalán nem a pénzért próbál beházasulni a családba, hanem azért, mert szereti őt.

- Na jó, ide figyelj! – kezdte látszólag higgadtan Svájc – Tetszik vagy sem, felelősséget vállaltam érted, és attól még, hogy neked ez most hirtelen nem tetszik, ez nem veszti érvényét. Tudom, hogy most nem hiszed el, hogy ez lehetséges, de csak gondold végig. Ha ne adj isten, mégis történne valami – tudom, tudom, nem fog, de ha történne – és elválnátok, kihez fordulhatnál? Elárulom: hozzám. Na, ugye!

- Bátyus, ebben most nincs igazad. Egy ország senkire sem számíthat, csak saját magára. Lehetnek jó gazdasági, vagy társadalmi kapcsolataink, de a saját gondjainkat magunknak kell megoldanunk. És ezt te soha nem tanítottad meg nekem. Annyi mindent tanítottál, iskolába járattál, de… Gyakorlatilag embert akarsz belőlem csinálni. Márpedig én ország vagyok, ha kicsi is, és azt akarom, hogy mostantól úgy is kezelj. Én akarom intézni a saját államügyeimet, és ha a tanácsod kell, majd kikérem. Otthon akarok élni, és Gilbert-tel akarok élni.

- Mit rontottam el ennyire? – sóhajtotta Svájc.

- Semmit, bátyus. Semmit – ölelte meg Lili a férfit – És nem akarok hálátlannak tűnni. Ha te nem veszel magadhoz, már itt sem lennék. De értsd meg, muszáj a saját lábamra állnom. Nem maradhatok örökre Svájc kishúga. Nem akarok olyan lenni, mint Peter. Erős akarok lenni és független és… Gilbert segíteni fog ebben, mert van még mit tanulnom.

- Nézzenek oda, máris úgy szónokol, mint Amerika. Ugye tudod, mi a véleményem a nyugatiasodásról? Egyébként pedig van pár feltételem.

- Ez azt jelenti, hogy igent mondasz?

- Nyughass, és hallgass végig. Először is, ezt a tanévet befejezed. Már csak egy hónap, kibírod. Addig ott maradsz nálam, Gilbert pedig próbaidőn van, és elég egy rossz mozdulat és az a minimum, hogy kiherélem.

- De bátyus…

- Ne szólj közbe. Utána szabad vagy, de. Egy hónapban egyszer meglátogatsz, vagy én téged. Tudni akarom a pontos címedet, a telefonszámodat, és az övét is. És az istenért, Lili, várjatok legalább egy évet a gyerekekkel.

Liechtenstein hangosan felsikított örömében, és a bátyja nyakába vetődött.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, imádlak!

Aztán eleresztette a svájcit, és olyan lendülettel rontott be, hogy az üvegajtó határozottan elgondolkozott a ripityáratörésen. Lili változatlan lendülettel vette célba Gilbert-et, aki felkapta, megpörgette a levegőben, miközben összeforrtak egy csókban. Idők közben Vash is belépett az ajtón, bár a szeme elé táruló látványtól legszívesebben visszafordult volna. Mikor azok ketten végre kigabalyodtak egymásból, igyekezett nem nagyon rosszalló arcot vágni, elvégre éppen ebbe egyezett bele az imént, de vesztésre állt az arcizmai ellen.
Gilbert elengedte a lányt, és Vash-hoz lépett.

- Köszönöm. Ígérem, ezúttal nem cseszem el.

- Ajánlom is – morogta Vash – különben nem leszek semleges.

- Lehetek a szövetségesed? – vigyorgott Ausztria.

Vash erre elfelejtett levegőt venni, aztán fülig pirult, és kirontott a szalon ajtaján. Roderich utána.

- Olyan aranyosak, nem? – mosolygott ábrándosan Lili.

- Aranyosak egy frászt! – háborgott Gilbert – A bátyád legfeljebb csörgőkígyó-viszonylatban számít aranyosnak.

- Azért remélem, egyszer sikerül nekik…

- Oké, akkor a kedvedért én is – hagyta rá Gilbert.

Lili ezután beszámolt kedvesének Svájccal kötött alkujukról, aztán hagyta, hogy a két testvér beszélgessen, és leült a zongorához gyakorolni. Idők közben megérkezett Peter is, aki egy barátjánál töltötte a hétvégét. Egy jó fél órával később a két jómadár is előkerült, Ausztria feltűnően elégedett arckifejezéssel, Vash pedig mint egy duzzogó ötéves. Nem volt kérdéses, melyikük kapta meg, amit akart.

- Gyere, Lili, menjünk haza – sóhajtotta.

A lány felállt a zongorától, mindenkitől elbúcsúzott, Gilbert-et viszont kézen fogta.

- Kikísérsz – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nézzenek oda, a kis diktátor – nevetetett a férfi – Nem tudom, mitől félsz, Vash, fél kézzel elintéz a kicsike egymaga is.

Svájc csak a szemét forgatta.
A kapuban végigszenvedett még egy csókjelenetet a párostól, aztán Lili beszállt a kocsiba. Ő is indult volna, de valaki hátulról elkapta a derekát, és maga felé fordította.

- Hát már el sem köszönsz? – nézett rá szemrehányóan Roderich

- Az előbbit vedd köszönésnek.

- Jó, de akkor ezentúl mindig így kell köszönnöd.

- Rohadj meg!

- Én is szeretlek.

- Hogyhogy is?

Ausztria válaszul közelebb húzta magához, de csók helyett a fülébe suttogta szomorkás-lemondóan:

- Gondolom, nem jössz hamarabb.

- Nem. De jövök – felelte tömören Svájc. Roderich lágyan megcsókolta, és elégedetten felsóhajtott, mikor végre viszonzásra talált.

- Mit tegyek még, hogy egyszer ne hagyj itt? – sóhajtotta.

De választ nem kapott, legfeljebb csak Svájc hátát, ahogy a szőke sarkon fordult, és beszállt a kocsiba Lili mellé.

***
egy hónappal később

Gilbert csomagolt. Ettől kissé furán is érezte magát, mert mikor idejött, nem volt semmilye azon a pár rongyon kívül, amit Oroszországtól lopott, most meg már a második dobozt rakta tele. Most kezdett csak rádöbbeni, hogy mennyire berendezkedett már itt az életre annak ellenére, hogy nem tervezett sokáig maradni. A ruhái és a cipői megöltötték az egyik dobozt, a másikba éppen az elektronikus kütyüket süllyesztette, amiből gyakorlatilag az összes létező fajtából rendelkezett legalább eggyel. A laptop mellé besuvasztotta Gilbird különleges magkeverékét, amivel mindig etette, és leragasztotta a második doboz tetejét is. A szobája furcsán üresnek tűnt a rendetlenség nélkül, ami máskor mindig körülvette. Nagyot sóhajtott. Akárhogy is, Ausztria befogadta, pedig szóba sem kellett volna vele állnia (sőt!), és ha ő nem lett volna, egészen máshogy alakult volna az élete. Minden valószínűség szerint rosszabbul. Erről rögtön eszébe jutott, hogy minél hamarabb felkapja ezt a két dobozt, és lecipeli, annál hamarabb ér Vaduz-ba, Lilihez. Ez elég erőt is adott neki, hogy elszakadjon a lecsupaszított szobától.
Végigment a folyosón, egyenesen a szalonba, mert tudta, hogy ott találja az osztrákot, aki ezidőtájt mindig a papírjaival foglalatoskkodott.

- Zavarhatok egy kicsit?

- Persze, mondd csak – nézett föl Roderich a papírjaiból.

- Én csak azt akartam mondani, hogy… Köszönöm mindent. Köszönöm, hogy nem büntettél azért… azért, szóval, hogy nem dobtál ki, és nem hagytál a sorsomra, amikor idejöttem. Köszönöm, hogy támogattál anyagilag, meg mindenhogy. És ami a legfontosabb: köszönöm, hogy befogtál sofőrnek. Ha nem én vittem volna Peter-t suliba, sosem ismertem volna meg Lili-t.

- Hát… Szívesen. Nem bántam meg, hogy nem dobtalak ki akkor, és egyáltalán, nem vagy te olyan rossz ember, mint ahogy gondoltam. No meg aztán, legalább nem voltam mindig egyedül.

Gilbert mindentudóan elmosolyodott.

- Talán egyszer nektek is összejön. Képzelem, hogy fájhat a folyamatos elutasítás, de ne add föl, ha már ennyire szereted azt a szerencsétlent. Talán most már, hogy egyedül van, rájön, hogy mekkora szüksége van rád.

Gilbird is megjelent, és körberepülte az osztrák fejét, mintha csak búcsúzkodni akarna.

- Na, készen állsz az új kalandra, Piepmatz? – sóhajtott fel Gilbert, és intett a csibének, hogy szálljon a vállára. Gilbird meg is telepedett a szokott helyén, gazdája pedig felnyalábolta a csomagokat, és kilépett az ajtón.

***

Lili életében először próbált főzni, és közben győzködte magát, hogy ehhez képest nem is annyira rossz a konyha állapota. Magában azért eldöntötte, hogy fel fog venni egy házvezetőnőt, mert bármennyire is ő akar gondoskodni leendő férjéről, ha napjában kétszer újra kell építeni a konyhát, akkor elég hamar be fog köszönteni a gazdasági válság. Ekkor meghallotta, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Izgatottan lesett ki az ablakon, és legnagyobb örömére Gilbert szállt ki a taxiból nyomában az izgatottan össze-vissza röpködő Gilbrid-el. Liechtenstein ellenőrizte, hogy minden tűzzel illetve villannyal működő dolgot lekapcsolt-e, aztán szaladt ajtót nyitni.
Gilbert ledobta a két dobozt, aztán átkarolta a lány derekát, hogy magához húzza egy csókra.

- Éééés, mától fogva hivatalosan is együtt élünk – vigyorgott – mit szólsz?

- Nem, még nem, majd ha kipakoltad a dobozokat – kacagott Lili, és visszaszaladt a konyhába. Gilbert követte, és mosolyogva nézett körül a káosz hegyén.

- Máris otthonosan érzem magam – cirógatta meg a lány arcát.

- Én inkább disznóólban – fintorgott Lili – Sürgősen kerítenem kell egy házvezetőnőt.

- Mmm, nem kell az nekünk. Így is keveset leszünk kettesben, nem kell még, hogy itt rontsa a levegőt. Majd segítek.

- Meglátjuk – hagyta rá Lili.

Ebéd után közös erővel kirámolták a dobozokat. Előkerült Gilbert ősrégi zubbonya is, az egyetlen ruhadarab, amit sikerült megőriznie azokból az időkből. Lili álmélkodva simította végig a finom anyagot. Aztán elkapta a kezét, ahogy felfedezte a vörösesbarna, odaszáradt foltokat.

- Direkt nem tisztíttattam ki – jegyezte meg Gilbert – Hogy emlékeztessen rá, ki vagyok. A másik ilyen tárgy Fritz arcképe volt, de az… Már nincs meg – szomorúan sóhajtott, mikor eszébe jutott, hogyan találta meg Oroszország a festményt, amit oly sokáig rejtegetett, és hogyan vetette a tűzre a szeme láttára.
Lili magához ölelte, és sokáig így maradtak összekuporodva a szőnyegen. Az a vérfoltos zubbony emlékeztette rá, hogy mennyi háborút, fájdalmat élt meg a hosszú idők során, és hálát adott az égnek, hogy Lili egy jobb világba született, és hogy ezekben a viszonylag békés időkben találtak egymásra.

- Izgulsz a holnapi gyűlés miatt? – kérdezte a lány gondoskodóan.

- Egy kicsit…

- Gilbert!

- Na jó, nagyon. Fogalmam sincs, hogy mit fognak gondolni, meg aztán ott lesz a bátyád. Meg Ivan. Az engem meggyilkolni tervező egyénekből bőven elég kettő.

- A bátyám egy szót se szólhat – jegyezte meg harciasan Lili, amitől Gilbert-re rájött a nevethetnék.

- Te vagy az én kis őrangyalom – suttogta a lány fülébe, aztán az orrával cirógatni kezdte a nyakát. Lili magához ölelte, de olyan hévvel, hogy hanyatt is döntötte. A pozícióváltás azonban nem volt ellenére, kényelmesen elhelyezkedett Gilbert csípőjén, és így folytatta, amit elkezdett.
Poroszország egy idő után elhúzódott, de csak annyira, hogy fel tudjon ülni, aztán az ölébe kapta a lányt, és átvitte a másik szobába. Ledobta a királyi méretű ágyra, és fölémászott. Minden csók, minden érintés segített neki elhinni, hogy ez a valóság, tényleg itt van egy nővel, akit imád, újra otthonra lelt, visszakapta az életét.

- Annyira szeretlek, Lili, jaj, annyira nagyon szeretlek – zihálta a lány fülébe, aki erre válaszul még szorosabban ölelte, így a férfi érezhette minden kis rezdülését, ahogy a kéj a tetőfokára hág a testében, aztán ellazul.
Tekintetük szerelmesen fonódott össze, a nyári nap fénye beragyogott az ablakon, és a világ tökéletesen néma volt körülöttük, mert még ez a nagy, rejtélyes mindenség is látott néha olyasmit, amire nem talált szavakat.

***
Svájc úgy érezte, vége a világnak. Persze metaforikusan igaza is volt, mert az övé épp most hullt darabokra. Lili elment, itt hagyta, és mostantól ha látni akarja, fel kell hívnia telefonon, és meg kell kérdeznie, hogy mikor ér rá. Pedig egy fél évvel ezelőtt még ő mondta meg neki, mikor, hova menjen, és mit csináljon. De már semmi sem lesz úgy, mint régen. A húga hirtelen felnőtt, saját élete van, ő pedig túl későn döbbent rá, hogy az övének csak Lili adott értelmet. Üres volt a ház nélküle és üres a lelke is, még üresebb, mint eddig. Szerette volna megint itt látni azt a kislányt, aki hazajön az iskolából a hosszabbik szoknyájában, és elcsacsogja neki, hogy milyen napja volt, miközben kétpofára eszi a diótortát. De az a lány már nem létezett, csak egy felnőtt változata, az is több száz kilométerre egy férfivel, aki gondoskodik róla a bátyja helyett. Na, remek, most még a gondoskodás különböző formái is eszébe jutnak. Már csak ez hiányzott. Próbálta elfogadni, hogy Lili Gilbert-et szereti, de attól ő még nem tudta kevésbé gyűlölni, és ha belegondolt, hogy most Lilivel is…
A csengő éles, berregő hangja szakította ki a gondolatok örvényéből. Kit érdekel? Senkit nem akart látni. Makacsul ottmaradt a kedvenc foteljében és sajnálta magát, az ajtó azonban nem volt becsukva, így a kéretlen látogató akadálytalanul bemasírozott rajta. Svájc ereiben megfagyott a vér, amikor felismerte a lépteket, ami egyáltalán nem volt nehéz, mivel a másiknak még a cipője is arisztokratikusan nyikorgott.

- Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – mordult fel. Már csak ez hiányzott a mai napjához.

- Gondoltam, hogy jól ki vagy borulva, hát jöttem vigaszt nyújtani – felelte Roderich egy halvány mosollyal, ami aztán vigyorrá szélesedett, ahogy meglátta a halomban álló táblás csoki csomagolásokat a földön. Svájc már egészen kiskora óta, mindig csokit zabált, ha bánatos volt, sosem itta le magát, nem drogozott, nem próbált öngyilkos lenni soha életében – egyszerűen csak kilószámra tömte magába hazájának egyik specialitását. A férfinek harcias jelleme ellenére volt néhány ilyen törékeny vonása, például a pirulásra való hajlama, no meg a csokievés, amik az osztrák szemében csak még ellenállhatatlanabbá tették őt.

- Még mindig aranyosan tudsz szenvedni – állapította meg, majd befurakodott a másik mellé a fotelbe, és lopott magának egy csoki ízű csókot. Vash dühösen felmordult, és megpróbálta arrébb lökni őt, de túl szűk volt a hely, így csak azt érte el, hogy a kezei csapdába estek kettőjük teste között, így az osztrák akadálytalanul át tudta ölelni.

- Aljas dög vagy, vedd tudomásul. Idejössz, és kihasználod a gyengeségemet – nyöszörögte, és gyűlölte a hangját, ami elárulta, hogy a sírás határán van.
Ausztria nem törődött a szitkokkal, rég megszokta már.

- Én mindig itt leszek neked. Akár akarod, akár nem – dörmögte.

Tudta, hogy Svájc megtagadta tőle a szerelmét egyszer, s mindörökre, és azt is, hogy ebben kicsit ő is hibás, de ő még mindig ugyan úgy szerette, és amíg ez elég mindkettőjüknek, addig ki fog tartani mellette.

***

Lili és Gilbert kart karba öltve vonultak be a konferenciaterembe. Ahogy számítani lehetett rá, megjelenésükre azonnal döbbent csönd lett a helyiségben, és minden szem rájuk szegeződött. Lilire önkéntelenül rájött a nevethetnék, ami hamarosan átragadt Gilbert-re is.

- Mon Dieu, Amerika megint belekevert valamit a vízbe, vagy tényleg téged látlak? – kiáltott fel döbbenten Franciaország.

- Prusia! – ez már Antonio volt, aki egy másodpercig sem bizonytalankodott a szeme elé tárult látványt illetően, és felpattant, hogy barátja nyakába vetődjön. Francis is csatlakozott hozzá, így Gilbert-et a fulladás veszélye kezdte fenyegetni, miközben a három barát ‘ki tudja tovább férfiasan visszatartani a könnyeit’ versenyt rendezett. Mikor szétváltak, Poroszországot újabb támadás érte, ezúttal hátulról. Először elképzelése sem volt, hogy ki lehet az őt fojtogató karok tulajdonosa, aztán mikor megpillantotta Liechtenstein gyilkos tekintetét, megvilágosodott előtte minden.

- Erzsi – fuldokolta a lány szorításában – én is nagyon örülök neked, de ha esetleg elmondhatnám Lilinek, hogy csak barátok vagyunk, mielőtt megfojtasz...

- Azonnal mondd el, hogy hol voltál, mi történt veled, és hogyhogy élsz, és hogy jöttetek össze, és...
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert szép lassan mindenki körülvette a poroszt, és csak úgy záporoztak a kérdések. Gilbert egy idő után észrevette, hogy Lili elhúzódik a tömegtől, és némileg irigykedve nézi őt.

- Hé, hé, emberek, álljon meg a menet. Én is rendkívül örülök nektek, és természetesen mindent megmagyarázok, de először inkább őt ünnepeljétek – húzta magához a derekánál fogva Liechtenstein-t – Ha ő nincs, most biztos, nem lennék itt.

És megcsókolta ott, mindenki szeme láttára, nem törődve azzal, hogy a váratlan felbukkanásával önmagában is elég nagy közmegdöbbenést keltett.

- Figyelem emberek – harsogta egy éles hang, aminek a gazdája az asztal tetejére pattant – én azt mondom, halasszuk el a baromi fontos ügyeinket, ami senkit nem érdekel, és helyette bulizzunk, mert annyira zsírkirály, hogy Gilbert visszajött, hogy muszáj innunk!

Persze Amerika volt a szószóló, de most kivételesen senki nem próbálta megdobálni, vagy lelökdösni onnan, inkább az alkohol beszerzésének lehetséges forrásait latolgatták.

- Hát, kedvesem, azt hiszem, ma túlesel a legrosszabbik énemmel való megismerkedésen – motyogta Gilbert, miután megsejtette, hogy a rögtönzött parti elsődleges célja az ő leitatása – ha már itt van, miért is ne?

- Én nem bánom, de mit fog szólni Va… Bár, már nem vagy próbaidőn – kuncogott a lány.

Végül Gilbert mégsem ivott túl sokat a többiek legnagyobb csalódására. E helyett inkább élvezte, hogy ismét ő van a figyelem középpontjában – persze Lilivel együtt, mert egy percre sem engedte el maga mellől – és minden kérdésre válaszolt, amiknek nagy része természetesen az eltűnésére, az eltelt évekre vonatkozott. Közben persze ő is igyekezett informálódni, és örömmel tapasztalta, hogy majdnem mindenki párra talált idők közben, és viszonylag kevesen és keveset ölik egymást mostanság. Persze egy jó kis balhéban bármikor benne lett volna, de egye fene, jól meglesz otthon is. Egy darabig. Aztán lehet, hogy leigáz egy-két kisebb nemzetet. Mondjuk Lili az első évfordulójukra kaphatna néhány négyzetkilométer plusz terültet. A gondolatra kajánul elvigyorodott, és közelebb húzta magához a lányt. Már nem kísértette a múlt, de a jövő sem aggasztotta, mert akárhogy is forduljon a történelem, Liechtenstein mindig ott lesz neki, amíg világ a világ.

13 megjegyzés:

  1. Úristen végigolvastam, és tanulnom kéne, és nagyon aranyos volt, és jajj *fangörcs sipítozással keverve* ez oltári édes volt és szeressük őket ^^ Köszönöm, hoooogy olvashattam ezt a kis "rövid" történetecskét xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elolvastad *-* és igen,.cukik nagyon, fogok még írni mindkét párossal :)

      Törlés
    2. én is most fogok írni egy Svájc x Ausztriás szöszt ^^

      Törlés
  2. Ez de cuki volt T-T Gilbert nem ivott sokat? O.o Az a csávó tényleg k*rva szerelmes lehet XD Éééés wáááá olyan cuki volt ez az egész T-T Svájcot azért sajnáltam egy darabig, de amint megjelent Ausztria... :3 " Jó neked Lili nélkül is lesz időd másra...." XD
    Úgyhogy köszönöm, hogy olvashattam ^-^Remélem hamarosan te is olvashatod amit összepróbálok tákolni :") *céloz az Ausswiss-re*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát azt én is nagyon remélem *-*
      Amúgy pedig köszönööööm, hogy elolvastad, ezeknél a hosszúaknál mindig aggódom, hogy hajlandó-e bárki rászánni ennyi időt, de ilyenkor mindig megnyugszom.
      Kehem, igen, Gilbertet néha kissé túlidealizáltam, nem tudom honnan jött nekem ez az úriember vonása, de én valahogy ezt is megláttam benne. Nem tudom, így mennyire OOC, de az én szememben ő ilyen. Mondjuk ez az ivás azért.. Azt még én se hittem el xD
      Na, tényleg köszönöm, hogy elolvastad, meg hogy írtál *ölelget* és epekedve várom a tiédet ^^

      Törlés
  3. *el van kezdve a kritika pár napja*

    Öö... igazából meg voltam győződve, hogy én nem tudok hetero ficet olvasni. Aztán mégiscsak elolvasatta magát ez a történet, pedig lol, eszembe nem jutna Gilbertet pont Lilivel összehozni. Alapból Gilbertet nehezemre esik összehozni bárkivel, nekem ő olyan magányos farkas típus, de érdekes volt. Amúgy a humorod tízből tíz, olyan jókat röhögtem, és a face falam bánja a jobb megszólalásaidat, mert posztoltam ezerrel xD
    Igazából nagyon nehéz véleményt formálnom, mert mint mondtam, nem olvasok heterót, és fura lányt látnom a főszerepben, és... fura, na. De meglepő, mert Liliből sem néztem ki ezt a határozottságot, amivel szembement a bátyjával, de végső soron érthető és várható is volt. Pláne, hogy Gilberttel lógott xD Szóval mondom azt, hogy kellemes meglepetés volt Lili karaktere. Gilberté egy kicsit nekem furcsa volt, főleg, hogy miután visszatért, még Francishoz meg Antonióhoz sem kopogott be, pedig mégiscsak a barátai, jó persze, lett volna mit megdumálniuk Francisszal... Ez a fajta gyávaság valahol érthető, de szerintem (!!!) nem jellemző Őhatalmasságára. Az egója viszont nagyon ott volt, és wá xD
    Osztrákiát nem szeretem, szóval őt békén is hagyom; Vash-ra viszont annyira jellemző (bár jézusom, utálatos), hogy még a szexet is kicentizi, hát azon behaltam. Én Rod helyében már rég kirugdaltam volna az ágyamból x"D Az se volt semmi, ahogy Gilberttel ölték egymást xD
    Annyi építő jellegűt hozzátennék, hogy a nevek ragozásánál akkor kell kötőjelet használni, mikor az utolsó betűt nem ejtjük. Pl. Lilinél, Gilbertnél nem kell, de mondjuk Roderichnél meg eldöntheted, hogy az ő nevét most hogy ejted, és ahhoz ragozol következetesen. (Most csak Matthew neve jut eszembe, nála mindenképpen kell kötőjel, mivel a kiejtésben sehol nincs w.)
    Szóval tetszett, és köszi, hogy olvashattam~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, hát akkor extrán hálás vagyok neked *-* (Kvittek vagyunk, én olvasom az AU-idat, te meg a hetero ficeimet, és eternál lelkesedés. xD)
      Komolyan engem idézgettél Facebookon? Meg vagyok tisztelve. *-*
      Gilberttel még elég kezdeti stádiumban vagyok, szóval lehet, hogy egy két dolog még nem klappol a reakcióiban és a cselekedeteiben, ráadásul letámadott még ez a 'van neki egy rejtett előkelő úriember vonása' headcanon is, szóval valami egészen furcsa jött ki belőle a végére. Az egóját meg imádom :3 Lilit próbáltam fejlődő karakterré formálni határozottság terén, úgy, hogy Gilbert mellett szert tesz egy kis önbizalomra (mert nagyon nem árt neki...), és úgy érzem ez nagyjából sikerült is.
      Az Auswitz párosból Rod engem is közepesen hidegen hagy, Vash-ért viszont oda vagyok meg vissza. És hát igen, mindent kicentiz, meg amúgy is duzzog (az ok bizonytalan, most fordítok egy ficet, amiből az derül ki, hogy féltékeny lett, mikor Rod elvette Erzsit xD). Én is kirugdosnám a helyében, de hát a szerelem vak, mint tudjuk :D
      A ragozásról meg fogalmam sem volt, sehogy nem nézett ki jól, de köszönöm, hogy kisegítettél (hajjaj, erre még gyúrni kell, hogy leszek így nyelvész? *kétségbeesetten belebújik a Helyesírási Szabályzatba* )
      Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  4. Gilbert engem ott vett le a lábamról, hogy csibézi Lilit. :D Elsőre furcsa volt őket együtt elképzelni, de határozottan aranyosak~ Mindig is bírtam Liechtensteint, én is valahogy úgy képzelem, hogy bólogat Svájc aggodalmaira és tilalmaira, aztán totál az ellentétét csinálja annak, amit mond. Drága poroszunkat viszont úgy képen töröltem volna, amikor kitalálta, hogy szakít vele - persze, hogy ez lett volna az egyszerűbb megoldás. Meg ott is, hogy nem szólt senkinek, hogy él.
    És megmutattad, hogy Roderichnek igenis van humora. :D (én személy szerint ch-nak ejtem a végét, tudod az a jellegzetes németes h, illetve az e-t ilyen e-é közötti hangnak) Abszolút AusHun-párti vagyok, de itt most izgultam értük. ^^ És édes Vashnak az a tulajdonsága, hogy kilószámra eszi a csokit piálás helyett. x3 (na, én pl az ő nevével nem vagyok tisztában, egyrészt mert már nem tudom hányféle variációban láttam, másrészt pedig mert nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is kéne ejteni, németesen vagy máshogyan)
    Ó, nyelvésznek készülsz? x3 Én is~
    Örülök, hogy olvashattam~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gilbert engem ott vett le a lábamról h megjelent. xD Pedig egy kiábrándult, megkeseredett alakot akartam belőle csinálni, de ellenállt; ő akkor is awesome lesz.
      Liliről egyszerűen nem hittem el, hogy az az igazi arca, amit az animében látunk, (mert olyan a világon nincs), és innen jött hogy csak megjátssza. :D
      Én is szeretem az AusHun-t, de tudod nekem vannak ezek a történelmi headcanon-jaim, hogy x ettől eddig y-nal volt, de innentől már z-vel van, szóval velük is így vagyok. (Meg mint Kétinek is mondtam, amit most fordítok ott pl Vash Erzsire féltékeny, szóval még ilyen keveredések is vannak xD)
      Vash meg.. ajj, annyira aranyos tud lenni néha a mogorvasága ellenére. (Fura, hogy ebben hasonlóságot mutat Romano-val, akit meg utálok xD) A nevét gondolom ilyen svájci németesen kell kiejteni, amiről persze gőzöm nincs hogy milyen, nem sokat konyítok a némethez.
      Ehem, író, műfordító, nyelvész és irodalomtörténész (és még a négyből együtt se fogok megélni, de ez mellékes xD)
      Én örülök, hogy elolvastad és hogy élvezted ^^

      Törlés
    2. Igen, nálam is dettó ugyanígy van, pl a huszadik században teljesen a PrusHun pártján állok, előtte viszont az AusHunén illetve (ne tessék megkövezni), Törökországgal is szeretem Erzsit (már mint nem háremhölgyként, az már azért durva).
      Azt hiszem, Svájc neve rejtély marad számomra, mert ahány falu, annyi dialektus... xD Ez az sh nem is túl németes benne.
      Gondoltam szólok, hogy ott még az elején volt egy olyan, hogy lieben Frau, ez így nem egészen jó nyelvtanilag, nem kell oda a liebére az n betű. x3 (bár szerintem a Fräulein (ebben az esetben liebes Fräulein) vagy a Dame megszólítás jobban illik Liechre, de ez már csak stilisztikai kötözködés)
      Én most erősen hajlok a műfordítás illetve a tolmácsolás felé, még van egy kis időm, hogy eldöntsem, mit jelölök meg... és tanítani is szívesen tanítanék, de tipikusan az a tanár lennék, aki képtelen rendet tartani, hiába tud magyarázni. x"D

      Törlés
    3. Mondom hogy nem tudok németül, úgyhogy csóri Gilbert eléggé googlefordítós lett xD Köszönöm a segítséget, majd ki is javítom :3

      Törlés
  5. Két részletben kellett elolvasnom, mert baromi sok a tanulnivaló, és vizsgaidőszak kellős közepén vagyok, de végigolvastam, szóval igazán nem hagyhatlak komment nélkül~
    Nálam Poroszország alapvetően egy összetett lelkületű személyiség, akit személy szerint sosem tudnék összepakolni egyetlen nőnemű országgal sem, annak ellenére, hogy bőszen állítom róla, hogy hetero. Férfiországgal is csak szigorúan szerelem nélkül :"D
    De ez jó volt~ Könnyed, szerelmes és laza~ Pihentető volt az olvasása, tanulás mellé kiváló kikapcsolódás~ Persze ennek ellenére még rohadtul meg fogok bukni :"DDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj azért remélem, nem miattam fogsz megbukni o_O nagyon szégyelleném magam.. Minden esetre sok sikert, és örülök, hogy tetszett ^^

      Törlés