2013. szeptember 6., péntek

Titkos vágyak epicentruma

Ez a mai darab aztán annyira korszakalkotó, hogy na, mert műfajilag sem volt még ilyen, meg fandomilag sem, úgyhogy én most izgulok. 
A vers: John Donne - A bomlás (Ferencz Győző fordításában). A kedvenc angol költőm, egyben az egyetlen reneszánsz idején alkotó művész, akitől nem viszketek. És ő is John. Jé.
Egész eddig azon dilemmáztam, hogy hogyan idomítsam a fandomot újonnan felfedezett slasher énemhez, lévén, hogy John drága totál homofób volt, és túlságosan olyannak szeretem, amilyen, mintsem hogy másképp állítsam be. Aztán eszembe jutott Brian, a szerencsétlen, a reménytelenül szerelmes, és eszembe jutott Spanyolország, és az a rejtélyes nyaralás, és voálá. Szóval igen, arra akartam kilyukadni, hogy azt nem tudom, utána mit érzett, de az a nyaralás az így ahogy leírtam megtörtént. John valahogy úgy mondta, hogy nem volt igazi aktus, de azért ,,elég intenzív viszony volt". Hát, hát, a slasher énem örvend, és kecskét áldoz éjfélkor, hogy John szelleme ne látogassa meg ezért a gyalázásért. *borzong*



Fandom: The Beatles és csatolt részeik

Műfaj: angst, poemfic
Szereplők: egy agonizáló John, a drága és Brian Epstein menedzser emléke

Jó olvasást!


Meghalt, s mint mind a holtak,

elemeire szétesett;
De bennünk közös volt minden elem,

egymásból volt teremtve.

Így lett volna? Létezik, hogy a sors éppen őt rendelte nekem? Mástól folyton elűz, hozzá pedig mindig visszaterel, miért? Azt hittem, ha vége, elernyedő keze elereszti a lánc másik végét, én pedig szabad leszek. Ám ő utolsó erejéből rámarkolt a kötelékre, hogy aztán görcsberánduló marka örökre fogságba ejtse azt velem együtt. És ahogy egyre mélyebbre süllyed, engem is magával ránt. A mocsokba. Mint életében.



Így testem, s teste egy,

s mi engem alkot: most minden dolog csak

növekszik, rámtelepül nehezen,

érzem, megfojt a terhe.


Józanodva megrázom a fejem. Ezek nem az én gondolataim. Ez már nem én vagyok. Miért, hogy még halálában is ezt az érzést kelti bennem, miért akarja mindig bebizonyítani, hogy más vagyok, mint akinek hittem magam? Tudom, hogy te is akarod. Édes, mérgező suttogás, amit végül mindig elhittem. Túl sokáig hallgattam hozzá, hogy ne fertőzze meg a gondolataimat a saját mocskos vízióival. Víziók, látomások, utazások… Egyikünk sem idegenkedett tőle, de erre az ösvényre nem akartam rálépni vele. Micsoda metafora. Gyilkosan gúnyos vigyor ömlik el az arcomon, ahogy eszembe jut. Utazás. Na, igen. Mindig józan és tiszta maradtam a jelenlétében, mert tudtam, hogy az első adandó alkalmat kihasználná. És aztán az összes többit. De akkor, ott, egyszer, pont az egyetlen alkalommal igent mondtam neki mind a szószerinti, mind a jelképes kalandra. És bebizonyosodott, hogy igazam lett. Évekig sikáltam magamról a mocskot, megtettem mindent, hogy kitisztítsam, hogy elfelejtsem. De a jelenléte újra és újra feltépte a sebet bennem, és elborított az undorító genny, ami belőle szivárgott. A halála volt az utolsó reményem, ma az is odalett.

Vágyam tüzét, könnyem vizét,
földi kínom és sóhajom szelét,
mind a négy elemem,
amit úgy tékozolt a szerelem,
halála egyre gyarapítja még,
hogy én, bár nyomorultan, éljek –
ám tüzelőm lángja is jobban éget.

Odalett. Megkönnyebbültnek kéne lennem, hiszen ha vágyom is rá, már nem tudom megtenni. Nincs kivel. Nincs ,,vele”. Meghalt, elnyelte a föld, rohad. Még sincs nyugodásom, mert percről percre jobban gyötör, annyira, hogy néha már az jár a fejemben, ha visszaforgathatnám az időt, és tudnám előre, talán mégis engednék a kísértésnek. Talán még ott, Spanyolországban, a hűvös hotelszobában, a forró ágyban, amikor minden összezavarodott. Amikor Cyn már hűvös lett, és rideg, elzárkózott előlem, miközben magát fáradhatatlannak mutató vándorként jártam a világot, mígnem már otthonom sem volt, és sehol egy meleg öl, ami hazavárt volna, csak a szívet mardosó szeretethiány, és a kielégítetlen vágy, ami lassan belülről égetett el. Annyira akartam, hogy valaki boldoggá tegyen, de ezt az egy árat nem fizettem volna meg, hogy olyat tegyek, amiért másokat leköpök. Nem akartam vizet prédikálni és bort inni. Újabb grimasszal kísért metafora. Mert pontosan azt ittam, meg utána még kitudja, mit, és mikor minden gátlásom feloldódott, eltűnt körülöttem a világ, majd visszatért egy vakító vágy-villámként, ami egyenesen belém csapott. Alatta feküdtem, meleg volt, és nem féltem. Abban a pillanatban akartam. Aztán a villámot elnyelte a föld, a mennydörgés hangja elhalt. Ellöktem magamtól, ütöttem, rúgtam, a fülébe ordítottam, hogy én nem vagyok olyan mocskos buzi, mint ő, végül otthagytam, tudtam, úgysem hal bele, a többi pedig nem érdekelt. Az első géppel hazarepültem, de a gyanút, és a szégyent soha nem mostam le magamról. Pedig aznap véresre sikáltam a bőrömet, és utána is mindig, ha a bennem rejtőző, felszabadított mocsok ott virított rajtam bizonyítékként.

Mint a harcos király,
ki hódít egyre, s kincse már
mind több, s még többet költ, s így tönkremegy
(hogy ezt mondom, én is ledöbbenek) –

De semmi nem segített, ha mondom. Semmi. Így hát elnyomtam, elmém leghátsó zugába száműztem, és belevetettem magam az életbe. Száz és száz alattam vonagló női test, csodás ízek és illatok, de az övét semmi nem nyomta el teljesen. Én mindig magamon éreztem, és hánynom kellett tőle. Frászt, magamtól. És tényleg, tényleg csak arra vártam, hogy meghaljon végre, naivan azt gondolva, hogy akkor megtörik az átok, mint a mesében. Erre tessék, itt vagyok, gyászolnom kellene, majd megkönnyebbülnöm, e helyett csak egyre jobban mardos belül az érzés, a mocskos vágy.  Értse már meg a világmindenség, hogy én a nőket szeretem, hogy attól is undorodom, ha egy férfi egy másikhoz ér, hát még ha hozzám. Én üvöltöm, mutogatom, bizonygatom mióta az eszemet tudom, de az univerzum a helyett hogy megértené, mit csinál? Ideküldi az egyetlen férfit, akit kívánok, és ráadásul ő is engem. A különbség csak annyi, hogy ő életében is felvállalta, most pedig halott, én pedig itt maradtam a tagadás és az önundor mocsarában vergődve.

készletem a halál,
éppúgy növelte,
s éppoly gyorsan apad; lelkem a lelke
nyomába ért – a golyó is, habár
később lőtték, de pora több: előbb célba talál.

Az ágy mellett, az éjjeliszekrényen ott a megváltás. A hajszálvékony tűn megcsillan a sápadt napfény. Már érte nyúlnék, de megdermedek. Hiszen meg akarok tőle szabadulni, akkor miért szállnék utána? Ráadásul ő is épp abból a magasságból zuhant alá, és ez lett a veszte. Hát ennyire akarom, hogy utána is halnék?
Ennyire szeretem?
 

2 megjegyzés:

  1. Hallod? Ez baszottul gyönyörű volt; egy kisebbfajta sokk, úgy érzem, regenerálódnom kell egy kissé. A láncmetafora (!), a szorongató hangulat, a vers beleszövése és minden, minden mesterien került megvalósításra... Pont. És hatalmasat vesztett volna az univerzum, hogyha úgy döntesz, hogy mégsem írod meg. Köszönöm az élményt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát én szóhoz se jutok. Jaj, jaj.. Köszönöm *-* Annyira reméltem, hogy sikerül, mert.. Mert.. John a lelkitársam, akármennyure is különbözünk, de tényleg úgy érzem néha mintha ismerném, és abszolút megértem és annyira féltem, hogy nem tudom átadni. Hát nagyon. De siker, istenem, siker! Tudok Róla írni. Basszus, tudok *be van zsongva*
      Én köszönöm :*

      Törlés