2013. szeptember 1., vasárnap

My nativo

 Ezt a történetet két kedves írótársnak ajánlanám kiemelten:
Az egyik Ivy, aki már sokkal régebben pedzegette az ötletet, mint én, ám végül elvetette, nekem pedig szabad kezet adott a megvalósításra. Szóval neki ajánlanám ezért, nomeg a RusUsa moments miatt, (amiből sokkal több lett, mint gondoltam, mert Alfred nem tűrte, hogy ne ő legyen a hero a történetben).
A másik kiemelt kollegina Idolized Guitarist, aki (egy szégyenteljesen elhanyagolt és kidolgozatlan karakter formájában) fel is bukkan a műben, ígyhát neki ezért, és persze a rengeteg-rengeteg biztatásért (és dínóért) amit kapok tőle.
Egyébiránt köszönöm mindenkinek, aki időt szán rá, és végigolvassa.

Fandom: Hetalia
Szereplők: Főszerepben Anglia, és egy OC, George Brennison. Mellékszereplők: Magyarország, félig OC Anna, Amerika, Oroszország, Franciaország. Továbbá említés szinten kb mindenki (az első jelenetből kiválóan lehet tájékozódni az ügyben, hogy kit kivel shippelek).
Műfaj: undorítóan, mézédesen, sziruposan nyálas-ragacsos szívecskés, muffinos unikornishányás egyenesen az írónő szerelmesregényeken nevelt agyából kiokádva romantikus





 
ENSZ-székház, Manhattan, New York, 2013

Arthur Kirkland utálta a világtalálkozókat. Komolyan, a hideg rázta tőlük. Ki szabja meg neki, hogy órákon át azt a sok undorítóan boldog párt kell bámulnia, akik tök fölöslegesen vannak ott, mert az államügyekkel aztán egy percet sem foglalkoznak? E helyett vagy egymást fogdossák az asztal alatt, vagy szánakozó pillantásokat vetnek rá.
Az egyetlen használható egyén Magyarország volt, akivel évszázadokon át alig beszélt pár szót, mostanában azonban egész jól összebarátkoztak. Ennek fő oka az volt, hogy a nő hasonló cipőben járt, mint Anglia, leszámítva, hogy Erzsit aztán senki nem sajnálta. A nő ugyanis maga rúgta ki egykori férjeit - mind a hármat(1) -, méghozzá páros lábbal, míg a szigetország az elhagyott fél szerepét élvezte.
Körül is nézett a teremben, hátha megtalálja a lányt, de pechére helyette az állandóan egymást ölő, ámde a lelkük mélyén undorítóan családcentrikus északiak felé sikerült fordulnia. Abban reménykedett, hátha Dánia és Norvégia esetleg méltóztatnak összekapni, de Christensen szájáról sajnos nem a 'tæve(2)' hanem a 'kicsi Nor' kifejezést vélte leolvasni. Mellettük jobbról Svédország és Finnország, akik ugyebár tök reménytelenek, balról pedig Izland és egy a szőkék közül árulóan kilógó fekete fej: Hong Kong.
Na, Arthur ekkor határozta el, hogy most már csakazértis végignéz mindenkin, és mindenkit utálni fog. Elsőként felfedezte magának Erzsi második exét. Roderich éppen egy viccet mesélt Vach-nak, aminek nem sok értelme volt, lévén, hogy a katonás svájcit még senki nem látta nevetni (na, mondjuk nem is az osztrák nem létező humora volt hivatott megtörni a jeget). Svájc ma mondjuk különösen morcos volt, ahogy azt a föld nélkül maradt(3), rajtuk élősködő idiótát figyelte, aki épp csibéje segítségével csapta a szelet a húgának. Az említett balfék mellett foglalt helyett öccse, Németország, aki szemtelenül elégedett fejjel tűrte, hogy Olaszország madárfészket csináljon a hajából. A porosz csibéje lelkesen figyelte az előkészületeket. Mellettük még két déli; Romano és Antonio (jézusom, mint egy szappanopera).
Arthur felnyögött, és aktívan verdesni kezdte a fejét az asztalba, mígnem egy idegesítő orrhang meg nem zavarta.

- Nézd csak, chérie, valakinek megint rossz napja van. Egyszer majd kölcsönadlak; ha úgy ébredne, mint én, nem lenne semmi ba...

- Fogd be - sziszegte Anglia az első férjére nézve - te meg ne röhögj - förmedt a francia karjába csimpaszkodó Kanadára - Most bezzeg bátor vagy, mi? A nagy Franciaország fedez hátulról – obszcén kézjelekkel fejezte ki, hogy igen, ezt kétértelműnek szánta - Csak aztán vigyázz, Francis, nehogy túl magabiztossá váljon, és otthagyjon a francba, mint engem A...
És, ó, igen. Végszóra megérkezett az a páros, akik helyett az élete végéig szemlélné az összes többit egy kupacban, ha ezt a kettőt soha többé nem kéne látnia.
- Hi, Arthur - köszönt oda félvállról Amerika, aztán látványosan meg is feledkezett a másik létezéséről, és vigyorogva hadart tovább ,,kedvesének.” Na persze. Az a nyomorult ruszki aztán minden, csak nem kedves. Persze ha Amerika boldog vele, akkor ugye semmi gond, hiszen ő, Arthur Kirkland egy gentleman, és nem kíván semmi rosszat az exének... Csakhogy egy icike-picikét nehezére esett megemészteni, hogy ezek legújabban kézenfogva járkálnak a gyűlésekre. Kétségbeesetten felnyögött (persze csak magában) majd úgy döntött, sürgősen más látnivaló után néz, mielőtt elfogja a kényszer, hogy ráküldjön Ivanra egy szellemet, ami bele tud nyúlni a mellkasába, és megállítja a szívét, majd szerelmi bűbájt bocsásson Amerikára.

- Hé, minden rendben? - érdeklődött egy női hang.

- Erzsi! Végre! Könyörgöm, mondd, hogy újból hetero lettél, engem is át tudsz változtatni és hozzámjössz, vagy hoztál egy üveg whiskyt.

A magyar lány ebből rögtön megállapította, hogy új barátjának biza rossz napja van. Aztán megpillantotta legutóbbi ,,férjét" (bár nehezére esett így gondolni arra az emberre, aki fogva tartotta a saját házában, és csak akkor volt hajlandó a BDSM-től eltérő szexuális tevékenységre, ha Erzsi minden lehetetlen kérését teljesítette) aki épp Anglia volt gyarmatáéhoz dörgölte az orrát. Már mindent értett.

- Ne is törődj velük - vigasztalta - Egy napon te is megtalálod az igazit.

- De ha mind foglalt és mindet utálom?

- Ó, néha én is így érzek. Bár, nekem jobb is egyedül. Imádok független lenni - lobbant fel Erzsi szemében a tűz - Annyi éven át nyomtak el, nem kérek többet belőle. Boldogabb vagyok így. Amúgy pedig nem igaz, hogy mind foglalt – vette át a kerítőnő szerepét – Nézz csak körül! Ott van például Feliks. Baromi rendes srác, nekem az egyik legjobb barátom, és…

- És még mindig utál Varsó miatt(4) – morogta Arthur – és Litvánia megölne, ha a közelébe mennék. Meg amúgy se jön be… Tudod, álmaim férfija ritkábban reszeli a körmét, mint ő.

- Aztán ott van még Hollandia – próbálkozott tovább a magyar.

- Most komolyan összehoznál azzal a beszívott idiótával? Tényleg ennyire reménytelen a helyzet?

- Feladom – sóhajtott fel Erzsi – whiskym meg nincs, de mondtam már, hogy gyere át egyszer pálinkázni. Klassz lesz.

- Aha, persze. Kanada még a mai napig is emlegeti, hogy milyen rettenetes volt.

- És kinek hiszel, nekem, vagy Kanadának? – öltött rá nyelvet Erzsi.

Arthur épp vissza akart vágni valamivel, ám Amerika épp ezt a pillanatot választotta ki, hogy megnyissa az ülést. Anglia figyelte, ahogy a férfi beszél, határozottan, lendületesen, mint aki még a jelenleg aránylag békés világot is meg akarja menteni. Visszaemlékezett az első alkalomra, mikor szakításuk után újra látta, még az I. Világháború hajnalán. Alfred már akkor is ilyen volt. Lenyűgöző… Mint aki tényleg képes minden veszélyt legyőzni. Vagy minden országot. Igen, őt is térdre kényszerítette, hazakergette, eltaszította magától. Arthur üvölteni szeretett volna, fetrengeni, fájdalmat okozni magának, vagy valakinek; mindegy, csak valahogy kiadja magából a dühét. De ez mind kevéssé lett volna ildomos a Biztonsági Tanács egyik állandó tagjának beszéde közben, így hát csak összeszorította a száját, és hagyta, hadd rágja a szívét a féltékenység és az irigység. Egy mogorva, sótlan, humortalan brit; ha a világon semmi másnak nem, legalább a sztereotípiáknak megfelelt.

***
- Üdvözlöm itthon, sir. Milyen útja volt? A könyvtárba vittem a teáját.

- Köszönöm, George – sóhajtott Arthur – nincs valami erősebb?

- Legnagyobb tisztelettel uram, az én véleményem igazán nem számít, de…

- A lényeget, George – csattant föl Anglia.

- Én… Csak… Uram… Sosem lenne szabad rosszkedv, vagy stressz miatt innia. Annyi ilyen eset van az egyetemen, és olyan szörnyű látni, ahogy tönkreteszik magukat.

- Az istenért, George, én csak egy whiskyt kértem. Pohárban. Jéggel. Semmi bajom nem lesz tőle. Nem fogom leinni magam. Az istenért, ország vagyok, van tartásom!

- Ne… Ne haragudjon, sir… Én csak… - habogta a fiú.

- Nem számít. Tudom, hogy jót akarsz. Csak nehéz napom volt.

Azzal Arthur bevonult a könyvtárba. Amíg fiatal szolgálójára és az italra várt, belekortyolt a teájába. Tökéletes volt, mint mindig. Kisvártatva fel is bukkant George, kezében egy tálcával, rajta a pohárral, nomeg az üveggel; ismerte már az urát.

- Köszönöm – sóhajtott fel elégedetten Anglia, aztán egy húzásra kiitta a pohár tartalmát.

- Nyomasztja valami, uram? – kérdezte óvatoskodva George – Talán valami rossz hírt kapott a konferencián?

- Nem, csak tudod... Ó, de még mennyire, hogy tudod! Hiszen ezt tanulod az egyetemen, nem? A történelmemet – húzott egyet az üvegből - Gondolj csak bele, én ezt mind át is éltem. Képzeld csak el, milyen érzés lenne, ha ez mind a válladra nehezedne. Mert én ezt cipelem, és a súly egyre csak növekszik, ahogy az évek telnek. És ha egyszer beleszakadok, akkor vége – újabb nagy korty - Nincs többé Anglia. Én vagyok ez a rohadt ország, és bár úgy nézek ki, mint egy átlagos ember, de ha én nem lennék, nem maradna itt… Semmi. Semmi! És nem csak erről a földről van szó. Mi van például a gyarmataimmal? Hol lennének nélkülem? Sehol! Sehol!

Anglia dühében a földhöz vágta az üveget.

- Elég! – kiáltott fel George – Hagyja ezt abba! A maga történelme dicső, és csodálatos, és az is lesz örökké! A földje gyönyörű, a harmadik helyen állunk az elégedettségi listán, és rengeteg világhírű, nagy ember született itt! Ne rohadtozza le ezt az országot, saját magát, mert…

- Mert különben mi lesz? Megmondom én, mi lesz. Ki foglak rúgni a francba, ha nem tanúsítasz némi tiszteletet, aztán akkor majd te is rohadtozhatsz! Takaríts fel, aztán tűnés! A pénzedet majd megkapod holnap.

- De, sir…

- Vagy nem.

George jobbnak látta inkább befogni, és lelépni, mielőtt gazdája tombolása tovább fokozódik. Tudta, hogyha visszamenne takarítani, megkapná a magáét, ezért hát egyenesen kifelé tartott, elhagyta a házat, és célbavette a kollégiumot, ahol lakott.

***

- Mi van, Brennison, le vagy törve, mint a bili füle – nézett fel a könyveiből Hooch, a fiú amerikai szobatársa.

- Á, hagyjuk. Szar napom volt.

- Te nem vagy ép. Ha én a minimálbér ötszörösét keresném, tuti vigyorogva jönnék haza a melóból minden nap.

Kivéve, ha halálosan szerelmes lennél a munkaadódba, aki egyre mélyebbre süllyed a depresszióban, és minden problémáját rajtad tölti ki, amúgy meg örülhetsz, hogy a nevedet tudja. De ezt persze meg sem próbálta Hooch-nak elmagyarázni. Végül inkább semmit nem válaszolt, e helyett látványosan visszabújt a könyvei mögé.

***
Arthur hasogató fejfájásra ébredt. A francba, megint túl sokat ivott. És ez egyre gyakrabban történik meg. Te jó ég, semmire nem emlékezett az előző estéből. Vajon ezúttal miket vágott George fejéhez? A fizetségét biztosan nem. Bár, a fiú úgyis visszajön. Mindig visszajön. Egyszer a fején verte szét az üveget, (mondjuk az akkor volt, mikor először látta Alfredot és Ivant együtt, de ez nem menti fel semmi alól) és másnap, kötésekkel tarkítva ugyan, de a fiú mégis megjelent. Talán csak a pénz miatt, de Arthurnak mindegy is volt.
Valahogy kivonszolta magát az ágyból, el a fürdőszobáig, majd miután felmosdatta magát, visszatámolygott a szobájába, és elővette a laptop-ját. Csodák csodája, semmilyen sürgős üzenet nem várta, csak Erzsi hívta meg az istentudjahanyadik borfesztiválra; Arthur sosem értette, mi veszi rá a magyarokat, hogy egész nyáron igyanak (és még csak nem is jó hideg sört) de úgy döntött, meglátogatja a lányt, úgysincs jobb dolga.

***
- Úgy örülök, hogy eljöttél – mosolygott Magyarország.

- Nocsak, annyira mégsem szeretsz egyedül lenni? – kacsintott rá Arthur.

- Az más, te a barátom vagy. Nem egy férj, aki valamiért azt gondolja, hogy teljesen életképtelen vagyok, és meg kell engem szállni – fintorgott – Egyébként – huncut fény villant a szemében – Már egy ideje nem vagyok egyedül…

- Mi? – köhögött Anglia, miután majdnem megfulladt, annyira félrenyerte a bort, amit éppen megkóstolt – De hát mégis ki?

- Ha akarod, bemutatlak neki.

- Nem ismerem? Szavamra, elég kevés olyan országot tudok, akit nem… Állj! Ugye nem? Ugye nem mondod komolyan?

- Most min döbbentél meg, azon, hogy nő, vagy…

- Dehogy azon, a te múltaddal csoda lenne, ha meg tudnál bízni egy férfiban, de… Tényleg van egy nativo-d?

- Bizony – kuncogott Erzsi, aztán hirtelen halálosan komollyá változott a tekintete – De ugye nem árulod el senkinek? Kérlek! Ki tudja, mit művelnének vele… És velem is.

- Persze, hogy nem, de mi lesz, ha rájönnek maguktól? Féltelek, Elisabeth.

- Magadat féltsd, ha így szólítasz – fortyogott a nő – Engem nem kell. Akárkivel kiállok érte.

Ebben a pillanatban egy öt év körüli kisfiú landolt Erzsi nyakában, és befogta a szemét.

- Hm, ki lehet az…? – mímelt bizonytalanságot a nő – lássuk csak, talán… Ó, csak nem Donát?

- Nem ér, hogy találod ki mindig? – duzzogott a kisfiú – Mami keres – tette hozzá.

- Ó, nem is tudtam, hogy itt van – pirult el Magyarország – Nos, Arthur, azt hiszem, hamarabb meg fogsz ismerkedni az én Annámmal, mint gondoltam.

***
Anglia lelkében teljes volt a zűrzavar, mire hazaért. A fenébe is, miért csak ő ilyen szerencsétlen? Miért nem lehet ő is olyan bátor és strapabíró, mint magyar barátja? Erzsi szingli korában is ragyogott, most pedig ott nyalják egymást egy civil nővel egy fesztivál közepén, ahol bárki megláthatja őket. Ehhez képest ő, a nagy Anglia még ahhoz is túl gyáva, hogy kiűzze végre a szívéből Amerikát és elviselje a helyén maradt ürességet, nemhogy még pótolja is valakivel.
Kevés volt az a két pohár bor délelőtt.

- George?

- Jövök már, uram! Éppen elkészültem a terítéssel. Bárányt készítettem, remélem, megfelel.

- Ez… Igazán kedves tőled, én… Nem is számítottam rá. Csatlakozol hozzám?

- Sir, én…

- Kérlek! Illően bocsánatot kell kérnem a tegnapiért.

George végül feszengve bár, de belépett a ház ura mögött az étkezőbe. Bár a helyiségben égett a villany, a fiú egy gyertyát helyezett az asztal közepére, hangulatossá varázsolva ezzel az egyszerű terítést. Az ifjú szolgáló kitálalta a sültet. Mikor ezzel végzett, leült Arthurral szemben, és maga sem tudta, honnan véve a bátorságot, így szólt:

- Nos, hallgatom azt a bocsánatkérést.

- Nos, elnézést, hogy többször is rajtad töltöttem ki a dühömet, és hogy ilyen megalázó állapotban kellett látnod. És köszönöm, hogy ettől függetlenül mindig eljössz. Valószínűleg csak a pénz miatt, bár biztosan találnál másik állást, de…

- Ön téved, uram – a fiú mogyoróbarna szemei megcsillantak a gyertyafényben – Ha soha többé egy pennyt se fizetne, én akkor is mindennap itt lennék.

***
George el sem akarta hinni, hogy ez kicsúszott a száján. Szerencsére sikerült másra terelnie a témát, utána pedig viszonylag hamar lelépni, de a feje még másnap reggel is vörös volt. Reménykedett benne, hogy mindenki a vizsgái miatt való izgulásra fogja ezt az arcszínt. Belehalt volna, ha a szaktársai kiszúrják, hogy a hidegvérű Brennison kölyök valamitől zavarba jött. Szinte megváltásnak érezte a délután négy órát, mikor végzett, és villamosra szállt, hogy Angliához menjen. A gondolatra még vörösebb lett, de most már vadidegen emberek között volt, gondoljanak, amit akarnak.

- Itthon van, uram? – kiáltott be, miután pótkulcsával (a csöngetésre senki nem jött ajtót nyitni) bejutott a házba. Semmi válasz.

- Uram?

Csönd.
George a könyvtár felé vette az irányt; főnöke ilyentájt ott szokott ülni a papírokba mélyedve. Ma azonban az asztal alatt talált rá. Térdét átkarolva feküdt a jobb oldalán, és úgy nyöszörgött, mint akinek komoly fájdalmai vannak. George azonnal megállapította, hogy ez most nem az a fajta ittasság, ami mostanában egyre többször tette agresszívvá a férfit. Ó, nem. Kedvenc országa ezúttal totálisan, teljesen tajtrészeg volt.

- Jól érzi magát, sir?

- Elhagyott… - motyogta az angol – éppen kétszázharminchét éve, hogy elhagyott.

George először nem értette, aztán megpillantotta a naptárat. Július negyedike. A francba! Francba, francba, francba! Nyugi, George, nyugi, okos fiú vagy te, kitalálsz valamit.

- Olyan váratlanul ért… - szólalt meg Arthur halkan – Ezt biztosan nem tanultad… Mert ez a mi titkunk… De most elmondom neked…

George jobb híján csatlakozott a ház urához, ő is bekuporodott az asztal alá.

- Már voltak saját emberei… Titokban… Nem is tudtam róla. Azt hittem, az enyémek, de ők… ame… amerikaiak. Azt mondták. És olyan hirtelen. Sokat veszekedtünk, de nem hittem volna… Hogy egy reggel arra ébredek… Ott voltak az ajtómnál. Fegyvert fogtak rám. Kivezettek a házból. És ott állt Alfred… Drága, drága Alfred… A gyarmatom, akit fölrgá… virá…gztattam, eh  mindegy,  a fiamként szerettem, aztán szerelemmel… A kezében a papír. Csak annyit kért az életemért, hogy engedjem el. De ő volt az életem! Nem engedhettem. Az embereim harcoltak. De meghaltak. Az övéi is. Sok, sok halott… Nem akartam többet… Elengedtem. Nem láttam… százharmincnyolc évig. És mikor újra láttam. Nem törődött velem. Soha többé.

George próbált megszólalni, de a torkában akkora gombóc volt, hogy levegőt is alig kapott.

- Ez szörnyű – suttogta – eddig is tudtam, hogy nagyon véres volt a maguk háborúja, de így… Átélni… Én nem is tudom, mit mondhatnék. Jöjjön, jobb lesz, ha lefekszik.

George vízszintes helyzetbe tette Arthurt az egyik vendégszobában (a sajátja az emeleten volt, és nincs az az isten, hogy azon a sok lépcsőn felcipelje), odakészítette a hánytálat, egy üveg vizet meg némi fejfájás-csillapítót az ágy mellé, aztán kiosont, hogy megvacsorázzon. Ahogy azonban a lépcsőhöz ért, elfogta a kísértés. A sors ma több időt adott neki az ábrándozásra. Tudta, hogy őrültség, tudta, hogy veszélyes, de mégis megindult fölfelé. Ott várt rá a másik férfi hálószobája, amit lassan már saját tulajdonának tekintett. A helyiségben mindenhol ott volt a férfi gyakran érezhető illata (whisky, szivar és a kölnije) ám az ágya még különlegesebb volt; jótékonyan őrizte a férfi természetes illatát. George minden alakalommal, mielőtt tiszta ágyneműt húzott volna, végigjátszotta a rituálét: Föl a lépcsőn, közben fogadkozik, hogy csak egy szippantást vesz a mennyei illatból, de persze elveszti tőle az önuralmát; belefekszik az ágyba, belesimul, vergődik a vágytól, de nem meri megtenni…

- George?

A fiú a másodperc törtrésze alatt ugrott fel, és próbált elrejtőzni valahol, de persze sikertelenül. Az ajtóban egy már nem részeg, ámde a másnaposságtól kába Anglia állt. A francba az országokkal, és a gyors regenerálódásukkal!

- Mit csinálsz te itt?

- Ki… Kicserélem az ágyneműjét, uram – dadogta a fiú, miközben kócos haját próbálta rendbe hozni, ami azonban nem volt könnyű, lévén, hogy egészen a derekáig ért, és még a szalagot sem találta, amivel össze szokta fogni.

Anglia bizalmatlanul hunyorgott rá.

- Izé, uram, én…

- Hm, semmi gond, vagyis…

Anglia láthatóan hasonlóan zavarban volt, és próbálta diszkréten kezelni a helyzetet, csak fogalma sem volt róla, hogyan tegye.  George hirtelen ötlettől vezérelve egy lépést tett a férfi felé, aki nem hátrált meg.

- Mit csináltál valójában a szobámban, George?

- Én, uram, én ki akartam cserélni az ágyneműjét, és közben… Közben önre gondoltam.

- És mire gondoltál?

- Hogy szere… Szeretek önről gondoskodni, uram. Ahogy tegnap is mondtam, ez nem a pénzről szól, én szívesen járok az ön kedvében, és… Nagyon szeretném, ha boldog lenne. Alkohol nélkül.

- Sajnálom. Kell valami, ami enyhíti a fájdalmat.

Kicsúszott a száján. Igen, George kimondta, mielőtt még észbekapott volna.

- Itt vagyok én.

Odaállt az idősebb férfi elé, egész közel, kihúzta magát, és dacosan a szemébe nézett.

- És hogyan segíthetnél te rajtam?

- Uram. Ha olyan fájdalmat érez, hogy megkívánja az alkoholt, csak… Csókoljon meg.

- Akkor egész hátralévő életemben csókolni foglak, mert ez a fájdalom már évszázadok óta mardos – suttogta Anglia – Most is… Nagyon…

- Akkor mire vár még? – kérlelte türelmetlenül George. Már képtelen volt világosan gondolkozni, egész testében remegett, és bizton tudta, ha mégy percet várnia kell, rá fogja vetni magát a másikra.

- Én, ööö… Most lemegyek – azzal Anglia hátat fordított, és kifelé indult.

Azt már nem. George utána vetődött, és a falhoz taszította.

- Előlem nem szökik meg, uram. És ezzel a végszóval ajkát szorosan Arthuréhoz préselte. A férfi felnyögött a hirtelen támadástól, és meglepetésében azonnal engedett. Miközben a nyelvük összeért, Anglia ujjai a fiú hajába markoltak, ezzel tartotta közel magához. Hirtelen már kevés lett a levegő, és a csók sem volt elég; George a férfi ingébe kapaszkodott, hogy a sokat látott ágy felé húzza őt.

- Várj! – lihegte Anglia – Mielőtt… Mielőtt megtesszük… Tisztáznunk kell pár dolgot.

- Annyira biztosan nem lehet fontos – nyöszörgött George.

- Hidd el – zihálta Arthur – ha holnap reggel az ágyban mondom el, az rosszabb lesz. Tehát. Először is, még nem tudhatjuk mi lesz ebből, de én nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, és gondolom, te sem. Tehát ha mi együtt leszünk, akkor a nativo-m leszel. Tudod, mit jelent ez?

- Nem, nem tudom.

- A nativo olyan civil, aki szerelmi viszonyt folytat egy országgal – hadarta Anglia - Nálunk ez a lehető legalantasabb és szégyenteljesebb viszony, és nem csak morálisan, hanem törvény szerint is. Az biztos, hogy ha kiderül, a többi ország ki fog utasítani, tehát nem lépheted át a határt, engem pedig szerencsés esetben kizárnak az ENSZ-ből. Szerencsétlenebb esetben börtönbe vetnek valami lakatlan szigeten, és felosztják a területeimet egymás között. A beosztásom miatt az utóbbi valószínűbb. Szóval soha, érted soha nem foglak tudni fölvállalni. Képes lennél elviselni?

- El sem tudja… Na, jó, el sem tudod képzelni, mennyire rohadtul nem érdekel! – fakadt ki George – Az óta a nap óta szeretlek, hogy először teát főztem neked, és ha emiatt kitagad az egész világ, azon majd ráérek akkor aggódni.

- Akkor… Leszel a nativo-m, George Brennison?

Amint a fiú bólintott, tovább csókolta őt. George továbbra is kitartóan rángatta az ágy felé. Végül úgy jutottak oda, hogy George egyszerűen megbotlott, és hanyatt esett, Arthur pedig rögtön fölémászott.

- Szóval, mit is csináltál ebben az ágyban? – kérdezte évődve Anglia.

- Feküdtem a lepedődön, szívtam magamba a csodás illatodat, és vágyakoztam.

- Most már itt vagyok… De, George…

- Fogd már be!

- De ez fontos.

- Jó, mondjad – sóhajtott rezignáltan a fiú.

- Én még mindig halálosan szerelmes vagyok Amerikába. Reménykedem, hogy te leszel az, aki kigyógyít ebből, de… Mi van, ha nem sikerül?

- Akkor szakítunk – felelte nemes egyszerűséggel George – Mi emberek sokkal egyszerűbben csináljuk ezt, mint ti. Ti egy egész hadsereget küldtök egymásra, és a népeitek még évtizedek múlva is köpködnek egymásra. Mi kettesben megbeszéljük a dolgokat, legfeljebb egymáshoz hajigálunk pár tányért, ha nem sikerül, de ez mindennapos dolog. Tudom, hogy ország vagy, de nem kell mindig előre tervezned. Egyelőre azon aggódj, hogy komoly fájdalmaim vannak, amiket csak te tudsz enyhíteni.

- Nem is gondoltam, hogy ilyen vagy. Szelídnek és félénknek képzeltelek, pedig csak tartottad a távolságot, hogy ne jöjjek rá…

Angliának a torkára forrott a szó, ajkaira pedig a másiké. Kapkodva vetkőztették le egymást. Odakint közben beesteledett, de a szobában mégsem lett teljes sötétség; Arthur smaragdzöld szemei túlvilági fénnyel ragyogtak. Az izzó szempár mohón végigsiklott a fiatal fiú testén, aztán az ajkak is követték, lassan gyengéden harapdálva a fehér bőrt. George felhúzta a térdét és széttárta a lábát, úgy várta Arthur száját, amely hamarosan körbe is vette őt. A fiú csípője reflexszerűen fellendült, aztán újra, és még egyszer... Anglia az utolsó pillanatban engedte el.

- George – zihálta – nem tudom betenni… Nem bírnám ki addig…

- Én sem…

- Akkor…

Szavak nélkül is megértették egymást; Anglia szorosan átölelte George-ot, és vadul dörzsölni kezdte hozzá a csípőjét. A fiú is hevesen mozgott, arcát a másik vállába fúrva.

- Én akarom neked, de nem akarom… hogy lebukj, úgyhogy… Tedd meg helyettem!

George oldalra billentette a fejét, mintha csak egy vámpírnak kínálná fel a nyakát étkezés céljából, Arthur pedig azonnal vette a lapot. Fogai közé csíptette az érzékeny bőrt, és szívni kezdte. Közben egy pillanatra sem hagyták abba a dörgölőzést, és mikor Arthur érezte, hogy már nagyon közel jár, újból megcsókolta a fiút. Az egész teste megfeszült, és érezte, hogy George-al is ez történik. Egymás ajkában nyögtek, és szorosan összesimulva hagyták, hogy végigsöpörjenek rajtuk a hullámok. Anglia körül hirtelen mintha eltűntek volna a hálószoba falai és az éj sötétje. Egy tengerpartot látott maga előtt, lágy hullámok cirógatták a homokban heverő párt. Szóval ez az a csodás hely, amit hátrahagytál, hogy rám találj?

- Arthur, Arthur! Minden oké? Mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten George két tenyerébe fogva Arthur arcát.

- Baj? Nincs, nincs semmi… Miért kérded?

- Hiszen te sírsz.

- Mi? Ja… A francba! Semmi gond, csak azt hiszem kissé túlcsordultam érzelmileg – hazudta a férfi, miközben felháborodva követelte Alfredtől, hogy legalább erre a kis időre tűnjön a fejéből. George nem felelt semmit, csak szorosan magához ölelte Arthurt, és simogatta a hátát. Nem tudott, és nem is akart most gondolkodni, túl kába volt az imént átélt szenvedélytől, és túl fáradt. Lehunyta a szemét, és elégedetten gondolt arra, hogy végre úgy fekszik ebben az ágyban, ahogy mindig is szeretett volna.

***

George ébredt korábban, és látta, ahogy a félhomályban villog a telefontja. Három nemfogadott hívás és egy SMS Hooch-tól. Ha nem tolod haza a képed, a koleszdíjat akkor is fizetni kell ám. Hol a francban vagy?
A fiú tudta, hogy ha ezen a korai órán válaszolna, azzal csak még jobban feldühítené barátját, ezért úgy döntött, majd személyesen megmagyarázza neki. Bár arról fogalma sem volt, hogy mit fog mondani. Még ő maga is alig hitte el. Lefeküdt Arthurral. Angliával. Az ő imádott országával, akit egész életében csodált. Ahogy felvirágoztatta ezt a földet, ahogy rendbe hozott mindent a háborúk pusztításai után; a gyönyörű tájakkal tarkított földjét, a szigetet, amit egyszer, nagyon régen elfoglalt, és soha többé nem adta senkinek… Gyerekkorától kezdve rajongva csodálta, végül tizennyolc évesen tudta meg, hogy az országok megtestesülve élnek saját földjükön – munkát kapott ugyanis Anglia házában. Egy év reménytelen ábrándozás minden áldott nap, és most végre itt volt, a szeretett férfi karjaiban. Elmosolyodott, óvatosan odébb húzódott, hogy fölkeljen, és kiosont a konyhába teát főzni.

***
Nem sikerült a terve, hogy ágyba viszi szerelmének a reggelit. Épp csak belerakta a kenyereket a pirítóba, amikor Arthur felbukkant az ajtóban. Ahogy végignézett rajta, George megállapította, hogy akármennyire emberi is, mégis látszik rajta a kortalanság, vagyis inkább több kor keveredése; tényleg olyan volt, mint egy ország. Régimódi házikabátjában úgy festett, mint egy igazi, régimódi angol úr, de a haja kisfiúsan kócos volt, a tekintete pedig egyszerűen egy férfié volt, egy szemtelenül elégedett férfié.

- Mit művelsz te itt ilyen korán?

- Reggelit. Csak hogy lásd, nem feledkeztem meg a kötelességeimről – vigyorgott George.

Erre Angliára valamiért rátört a röhögőgörcs.

- Na, mi az? – húzta fel George a jobb szemöldökét.

- Csak eszembe jutott – fulladozta Anglia – hogy fizetnem kéne neked a tegnapi napért. Jézusom, ez annyira idiótán hangzik.

- Hát, ami azt illeti… Tényleg – tört ki a röhögés George-ból is. Aztán mikor végre abba bírta hagyni, közelebb lépett, és szenvedélyesen megcsókolta Arthur-t.

- Én kéne, hogy fizessek neked – sóhajtotta elégedetten.

Arthur komolyan nézett rá.

- Nem, ez tényleg így lesz. Akármilyen hülyén néz ki, de nem akarom, hogy másik munkát keress. Azt akarom, hogy itt legyél velem. És már nem akarok nagyképű lenni, de ha itt vagy, úgyis gondoskodni fogsz rólam, szóval tulajdonképpen semmi nem változik. És izé… Most nagyon ünneprontó leszek, de szóval, ha már nem vagyunk együtt, én akkor sem foglak kirúgni. Persze, ha el akarsz menni, én megértem, de nem foglak kitenni. Te jó ég! Ez bonyolultabb, mint gondoltam.

- Hiába, sose kezdj egy országgal – mosolygott George – És mondtam már, hogy ne tervezz folyton előre! Amúgy mi van, ha szeretem a bonyodalmakat?

- Ne nézz így!

- Hogy nézek?

- Úgy, hogy szükségesnek érzem megkérdezni: mielőtt felfalsz, megkaphatom a reggelimet?

***
Reggeli után George elment, hogy kiköltözzön a kollégiumból, mivel kezdődött a nyáriszünet, Arthur pedig próbálta rendezni száguldó gondolatait, és kitalálni, hogy most mihez is kezdjen. Ránézett a naptárra. Július ötödike. Kétszázharminchét éve először töltötte azzal az előző napot, hogy… Nos, valaki mással. George… Mennyire szerette őt ez a fiú, mennyire vakon és halálosan. Nem akarta összetörni a szívét. Ő is így akart végre érezni, és elfelejteni a múltat, de nem tudta, képes lesz-e rá. Alfred… Kétszázharminchét év… Őrültség, hogy még mindig így ragaszkodik hozzá. Eszébe jutottak az anyja szavai: Bár két ember szereti egymást, köztük csak egy Szerelem van, de az eltéphetetlen. Amikor két ember elszakad egymástól, nem vihetnek magukkal egy-egy fél Szerelmet; az egyiké lesz az egész, és az örökké cipeli, vonszolja maga után, mint egy súlyos leplet, amelynek a másik végét már nem fogja senki, míg a másik szabad lesz. Ahhoz, hogy másvalaki Szerelmét segíts cipelni, el kell engedned a régi terhet, bármilyen nehéz is.
A mai napig tisztán látta maga előtt Celtica túlvilági fénnyel csillogó szemeit, ahogy a tűzbe bámul, és e szavakat suttogja a fiainak. Akkor még persze nem értették, de a nő tudta, hogy emlékezni fognak a bölcsességre, ha eljön az ideje. Ó, mama, bárcsak azt is elmondtad volna, hogy mégis hogy a jó büdös francba engedjem el a régi szerelmet! – átkozódott magában Arthur. Nem értett semmit, de egy valamit biztosan tudott, bár fogalma sem volt, honnan:
Ha George-ot is elveszíti, már tényleg magára marad.
Örökre.

***
két héttel később

Anglia a legutóbbinál sokkal jobb hangulatban ücsörgött szokott helyén. Még csak páran lézengtek a teremben, köztük Erzsi, aki, mikor meglátta, azonnal odavetődött mellé a székre.

- Mesélj! – követelte azonnal.

- Mi? Hogy? Mi? Miről? – ugrott fel az angol.

- Arról, hogy miért nem a szokásos mogorva fejeddel ücsörögsz itt…

- Nos, én, izé… Figyelj, itt most nem tudom elmondani. Tényleg nem. Majd várj meg, ha végeztünk.
Addig kitalálok valami hihetőt. Vagy nem.

- Neked van valakid!

- Psszt, ne itt! – sziszegte Arthur – Pletykás vénasszony…

- Jól van, na… - csücsörített durcásan Erzsi.

Bosszúból az egész megbeszélés alatt jelentőségteljes pillantásokat vetett barátjára, akinek ezzel sikeresen az agyára ment körülbelül fél óra alatt. Amint kiléptek az utcára, Magyarország újból ostromolni kezdte a férfit.

- Szóval, ki is az? Várj, várj, hadd tippeljek, mondjuk…

- Úgyse találod ki – somolygott Anglia.

- Miért, nem is ismerem? Várj csak, valamiért deja vu-m van. Ugyan ezt kérdezted amikor… Aszta! Neked is?

- Igen…

Arthur fülig vörösödött. Legszívesebben nyakon vágta volna magát, amiért úgy viselkedik, mint valami kamasz fiú, de Magyarország annyira pletykás volt, és annyira átlátott rajta…

- Mesélj róla! – kérte a nő.

- Hát, mit is mondhatnék… A neve George Brennison, egy éve vezeti a háztartásomat, és lefeküdtem vele, miután negyedikén leittam magam, és ő meg ápolt, és nem érdekli, hogy még mindig Alfredet szeretem, sem az, hogy titkolom a kapcsolatunkat… Hát, ennyi.

- Drága Arthur! Engedd el végre Alfredet. Ha ez nem elég hozzá, akkor semmi. Az, hogy George ezt elviseli, az azt mutatja, hogy nagyon szeret téged, de ne élj ezzel vissza. Még nem ismerem, de ha összetöröd a szívét, nyakon váglak!

Arthurt kirázta a hideg, ahogy Erzsi palacsintasütőjére gondolt, ezért ezt a fenyegetést elkönyvelte egy újabb érvnek a mellett, hogy végre össze kellene szednie magát. Első lépésként előkapta a mobilját, és gyorsan írni kezdett.

***
Ne főzz. Van egy meglepetésem
~ A.
George csak bámulta a képernyőt. Amióta ismerte, Anglia még soha nem kérte, hogy ne főzzön. Csak remélni tudta, hogy a másik nem unt rá a főztjére.
Siryessir!  Be sem teszem a lábam a konyhába. Várlak…
G.

Arthur egy fél órával később érkezett, egy csókkal üdvözölte George-ot, aztán nemes egyszerűséggel kézen fogta, és kivezette a lakásból.

- Áruld már el, hogy hova megyünk – türelmetlenkedett a fiú.

- Hamarosan meglátod – felelte rezzenéstelen arccal Anglia.

Beszálltak a kocsiba, Arthur vezetett. Hamarosan megérkeztek egy Rules feliratú cégérrel büszkélkedő étterem elé.

- Na, halljuk, te történelemzseni, mit tudsz erről a helyről?

- Én… Az az igazság, hogy még soha nem hallottam róla.

- Ejnye, ejnye. Ez a legrégebbi éttermem, ami még mindig üzemel. 1798-ban épült. Gondoltam, tetszeni fog, mert olyan… ööö... régi. A falak szinte mesélnek, meg minden.

- Ez… Fantasztikus – suttogta George – Ugye tudsz történeteket, amik itt zajlottak a sok év alatt? Ugye fogsz nekem mesélni?

Arthur azon kapta magát, hogy gyengéden elmosolyodik.

- Olyan vagy, mint egy kisfiú – nevetett, aztán magához húzta George-ot egy csókra. A fiú minden erejével próbálta bebizonyítani, hogy ő aztán már nem kisfiú, olyannyira, hogy Arthur végül kénytelen volt kicsit eltolni magától.

- Hé, nem én vagyok a főfogás – dorgálta mosolyogva – Menjünk be, jó?

A vacsora fenséges volt, Arthur pedig tényleg rengeteg történetet tudott, és boldogan elszórakoztatta George-ot, aki ennek következtében alig szólt egypár szót egész este, viszont cserébe le sem vette nagy, csillogó, barna szemeit Angliáról.

- Mondom, hogy olyan vagy, mint egy gyerek – sóhajtott Arthur – Mindig ,,csak még egy” mesét akar, és úgy néz, hogy…

- Hogy nem tudsz neki ellenállni? – kérdezte a fiú csábítóan.

- Mhmm…

Arthur eddig George-al szemben ült, de most fölállt a helyéről, és áttelepedett a fiú mellé. George hüvelykujjával végigsimított az angol ajkán.

- Annyit beszéltél, teljesen kiszáradt a szád – suttogta.
Anglia szavak helyett csókkal válaszolt. Eddig óvatos volt, de most valahogy belefeledkezett. Bal kezének ujjai George hajába túrtak, míg a jobbal az ölébe húzta a fiút. Feje hátrahanyatlott, ahogy szeretője fogai az alsó ajkba mélyedtek.
Tökéletes pillanat volt.
Egészen addig, amíg egy hang meg nem zavarta.
Egy olyan hang, amit egyszer, nagyon-nagyon régen, nap, mint nap hallott.

- Qu'est-ce qui se passe?(5)

Riadtan szétrebbentek, de már késő volt. Francis kék szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől.

- Te meg mi a jó büdös francot művelsz? – hápogta a férfi, és megragadta Arthur karját.

- Francis, ne…

- Bocsáss meg, egy kicsit elrabolom – pillantott Franciaország George-ra, és már rángatta is kifelé Arthurt. Az étterem melletti csendes sikátorban nekilökte a falnak, és úgy sziszegte:

- Fel foglak jelenteni. Kurvára fel foglak jelenteni, és tudod, hogyha én káromkodom, ott már nagyon nagy baj van.

- Hülye barom! Mit érdekel téged, hogy mit csinálok? Most mi a francért lenne neked jó, ha feljelentenél, he?

- Hogy végre visszakapd az összes fájdalmat, amit Kanadának okoztál – tört ki Francis-ből.

- Mit hadoválsz? Jóformán hozzá se szóltam Kanadához, már évtizedek óta, te idióta.

- Ó, ne is próbáld tagadni! És amikor először jelentünk meg egy párként? Nem emlékszel, mit mondtál neki? Hát én emlékszem, pedig jó régen volt! A fejéhez vágtad, hogy én nem szeretem őt, és csak azért tartom magam mellett, mert találtam valakit, akit bármikor megdughatok, mert túl gyáva nemet mondani. És az óta is állandóan ilyen megjegyzéseket teszel ránk, és állandóan azt hajtogatod, hogy szakadjunk le egymásról. Hát vedd tudomásul, hogy szeretem, és én vígasztalom, amikor egy napig zokog, mert te, Arthur sárba tiportad a maradék önbizalmát, aztán a maradéknak a maradékát is. És ezt nem évtizedek, hanem évszázadok óta csinálod, pedig a mi kapcsolatunkban az égvilágon semmi kifogásolható nincs. És mégis folyton csak azon mesterkedsz, hogy hogyan válassz szét minket. Úgyhogy ne is reménykedj, hogy annyiban hagyom a ti kapcsolatotokat, amit törvény tilt, ráadásul olyan törvény, amit a Biztonsági Tanács hozott. Aminek te is tagja vagy, ha elfelejtetted volna. Végeztem. Most pedig hazamegyek, és mindegyiküknek elmondom. Amerikával fogom kezdeni. És mielőtt megkérdeznéd, igen. Ha nem baszakodtál volna Mathieu-vel, akkor törvény ide vagy oda, ezt most nem csinálnám. Most végeztem.

Azzal Francis ellökte magát a faltól, aminek nekitámaszkodott Angliával szemben, és elvonult. Arthur pedig csak nézett maga elé, aztán szép lassan lecsúszott a földre, fejét a térdére hajtotta, és csöndesen zokogni kezdett.

***
George húsz percet várt, aztán türelmetlenségtől és rossz előérzettől vezérelve kisietett, hogy megkeresse kedvesét. Körüljárta az éttermet, de sehol nem látta. Arthur nevét kiáltozta, de nem jött válasz. Aztán hirtelen meghallotta a halk zokogást.

- Arthur!

Rohanni kezdett a hang irányába, és hamarosan rá is lelt a földön kuporgó férfire.

- Mit történt veled? Bántott téged? Egyáltalán ki volt ez?

- Franciaország – felelte Anglia kifejezéstelen hangon – És nem, nem bántott. Még. De jelenleg épp a bántásomon dolgozik.

Arthur mindent elmondott George-nak, aztán rávette magát, hogy fölálljon, és remegő lábakkal a kocsihoz tántorgott. Hazafelé George vezetett.
Kétségbeesetten szeretkeztek hajnalig, mintha ez lenne az utolsó éjszakájuk.

***

Másnap reggel Arthur épp a zuhany alatt állt, mikor csöngettek.

- Maradj csak, majd én nyitom – kiabált be George, aztán már vágtatott is le a lépcsőn. Anglia tíz perccel később végzett a fürdéssel, és köntösbe burkolózva a konyha felé vette az irányt. Ott találta George-ot is, aki könnyes szemmel meredt a levélre.

- Mi az?

- Három nap múlva. És ez mind az én hibám! – zokogta a fiú, aztán földhöz vágta a levelet, és elrohant. Arthur fölvette. A hivatalos idézés. Hát, Francis, ezt gyorsan elintézted. Anglia hirtelen teljesen fásultnak érezte magát. Nem tudott gondolkodni, nem tudott érezni. Lerogyott a székbe… És lassan kortyolgatni kezdte a teáját.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de egyszercsak George bukkant föl a látóterében.

- Arthur. Elmegyek. Talán, ha szakítunk, akkor visszavonják, és…

- Mi? Te meg mi a francról beszélsz? Ezt már nem vonják vissza. Már megtettem, késő. Állj! Te komolyan azt hiszed, hogy ezek után érdekli őket, hogy mi van velem?  Ja, dehogy hiszed. Csak menekülsz, nehogy te is bajba kerülj. Kösz szépen. Kurvára hűséges vagy. Akkor menj, mire vársz még? Tűnés. Majd gondolj rám, mikor már azon kapod magad, hogy Franciaországban élsz. Vagy Kínában. Ki tudja, melyikük kapja ezt a területet.

- De Anglia, én nem… Én csak jót…

- Tűnj már innen!

George szemében dühös könnyek remegtek, de nem engedte szabadjára őket.

- Jó, akkor elmegyek. Te meg maradj itt, és sírj tovább Amerika után. Remélem, hamar találsz valakit, aki hajlandó egy kis vigasz-dugásra.  Ha szerencséd van, még a háromezer-kétszáz kibaszott könyvedet is leporolja minden második héten, mint én. És én barom még elhitettem magammal, hogy nem csak kényelemből tartasz magad mellett, hanem tényleg szeretsz. De te már csak gyűlölködni tudsz, meg a múlton rágódni, Arthur Kirkland.
Ezzel a végszóval becsapta maga mögött az ajtót, és volt George, nincs George. Olyan hirtelen tűnt el, hogy Anglia szinte biztos volt benne, csak álmodta az egészet.

***
3 nappal később

A második levél is megérkezett. Ebben emlékeztették, hogy meg kell jelennie a bűntető eljáráson, illetve felsorolták azokat az országokat, akik jelezték, hogy jelen kívánnak lenni az eseményen. Arthur perére persze nem volt olyan ország, aki ne lett volna kíváncsi. Naná, még élvezni is fogják a műsort. Arthur közömbösen vette tudomásul, hogy visszatért belé a régi keserűség. De jobb is így, hogy George elment. Ő legalább megússza; nem kívánt rosszat a fiúnak. Ha ez nem történik meg, akkor is összetörte volna a szívét. Igaza volt George-nak, tényleg kihasználta, miközben még mindig sajgott a szíve Alfred után. De ezzel ma vége mindennek. Végre. Persze talán épp Amerika mondja majd ki felette az ítéletet. A tökéletes szónok, a gyönyörű hangján… Imádta a hangját, akármit mondott. Ha azt, hogy nincs többé Anglia? Hát legalább boldogan hal meg.
Felvette a legjobb öltönyét, beállította a haját, és elindult. Utoljára. Varázserejével pillanatok alatt ott tudott teremni bárhol, de úgy döntött, még sétál egyet. Az úton szomjasan itta magába a napfényt, a zajokat, a látványt. Utoljára. Örök élete hátralévő részét egy sötét kis cellában, teljes magányban tölti majd. Társa nem lesz más, csak néhány mardosó emlék. Francisről meg a két kölyökről, aztán Alfredről, a Függetlenség Háborúról, az I. Világháborúról. Meg a másodikról… Miért? Miért jut most eszébe Németország? Látta magát, ahogy ott térdel Ludwig előtt, és undorodik, de körülöttük hullanak a bombák, és tudja, figyelik őket. Ha megteszi, azonnal véget ér a pusztítás. De akkor egyszer nem tette meg. Miért csinálod ezt? Otthon vár Feliciano! Szeret téged! Miért engem kínzol? Németország nem felelt, de többé nem ment a közelébe. A bombák ennek ellenére hullottak egy darabig, de aztán az is elmaradt. (6)
A maga történelme dicső, és csodálatos, és az is lesz örökké! Na persze. George… Mennyire vakon tudta őt szeretni a fiú. Persze, hiszen tizenkilenc év van csupán mögötte, és azt sem olyasmivel töltötte, mint mondjuk ő. Arthur hirtelen azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak hétköznapi ember lehetne.
Mire idáig jutott a gondolataiban, meg is érkezett, bár észre sem vette, hogy odavarázsolta magát. Az ENSZ székháza. Eszébe jutott a három héttel ezelőtti gyűlés. Mennyi minden történt azóta… Nem! Ne ábrándozz!
Nagy levegőt vett, és belépett.

***
- Nem várhatunk tovább, el kell kezdenünk – jelentette ki Oroszország.

- Egy résztvevő még nincs jelen – figyelmeztette Kína – Hol van Magyarország?

- Ne várjunk rá… - motyogta Arthur, bár sejtette, hogy neki nincs sok beleszólása a dologba – Essünk túl rajta.

Így hát megkezdődött. Nem Alfred beszélt, hanem Ivan. Anglia hátán a hideg futkározott a hangja hallatán, ahogy az összes szép emléket megdermesztette, és undorító, jégbefagyott hullákként vetette a jelenlévők elé. Miután befejezte, felkérte a jelenlévőket, hogy fejtsék ki saját álláspontjukat. Amerika jelezte, hogy utolsóként kíván szólni.
Kegyelemdöfés.
Köszönöm, Alfred.

Ezzel a Biztonsági Tanács tagjai megkezdték beszédüket. Elsőként Kína szólalt fel:

- Az én országomban az egyik legnagyobb erény az önmegtartóztatás. Az igazán értékes embernek nincs szüksége felsőbb hatalmakra. Önmaga állítja fel a korlátait, és önmagát bünteti, ha átlépi azokat. Az elítélt olyan törvényt szegett meg, melyet részben ő maga hozott létre, és az ilyen mértékű önuralomvesztés veszélyes lehet a békére, amiért Tanácsunk és az egész szervezet dolgozik. Ezért én az elítéltet bűnösnek vallom.

Franciaország következett. Arthur szinte már kíváncsian várta, milyen kifogással áll elő a helyett, amit neki mondott.

- Bár a béke épp olyan mélyről jövő emberi érzés, mint a harc, a düh, mi, akik az egész világ sorsáért felelünk, kénytelenek vagyunk személyes érzelmeinket félretéve döntéseket hozni. Véleményem szerint ezt már egy másik országgal kialakított kapcsolat is jelentősen megnehezítheti, ám egy civillel folytatott viszony egyenesen végzetes lehet a józan ítélőképességre. Egyébiránt pedig egy országnak az egész népével egyformán törődnie kell, nem koncentrálódhat a figyelme egyetlen emberre. Ezért hát, mivel úgy gondolom, munkánkat hátráltatná ezen viszony folytatása, az elítéltet bűnösnek vallom.

Arthur úgy érezte magát, mint akit néhányszor jó alaposan gyomorszájon rúgtak, de legalább a felén már túl volt.

- Talán nem ez a legfontosabb törvényünk – kezdte rémisztően nyugodt hangon Oroszország – De aki ezt sem tartja be, attól ugyan mit várhatnánk a többire nézve? Édesanyám már gyermekkoromban megtanította, hogy a kétes elemek és a gyenge láncszemek minden hadseregnél könnyebben szétzúzhatnak egy birodalmat. Itt pedig több mint egy birodalom sorsa forog kockán. Ezért hát az elítéltet bűnösnek vallom.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó. Mindenki odakapta a fejét, így láthatták, hogy két nő viharzik be. Az egyik Magyarország volt, a másik… Nos, őt még sose látták.

- Tiltakozom! – kiabálta Erzsi – Tiltakozom, hogy ekkora barmok üljenek legfelül, mint ti. De most komolyan, nézettek már magatokra, hogy viselkedtek? Sárba tipornátok egy országot, aki pár napja még a barátotok volt? És mindezt miért? Mert több mint két magányos évszázad után megtalálta a boldogságát?

- Kérlek, Elisabeth, próbálj megyu..

- Ne hívj így, és ne nyugtatgass engem, Francis Bonnefoy! Addig nem nyugszom, amíg bocsánatot nem kértek tőle. Egyenként. És aztán elengeditek.

- De, kérlek, ilyesmiről szó sincs – magyarázta Kína olyan hangsúllyal, mintha egy buta kisgyerekkel beszélne – El fogjuk ítélni. Ő az első ország, aki megszegte a Nativo-törvényt. Milyen példát statuálnánk, ha rögtön elengednék?

- Majd statuálok én neked olyan példát, aru, hogy megemlegeted – tajtékzott Magyarország, aztán három lépéssel a bejáratnál felejtett lányhoz lépett, és ott, mindenki szeme láttára megcsókolta.

- Na, mi van, mit bámultok? – kérdezte kihívóan a lány, miután elengedték egymást.

- Nem az első. A második. Ezt kapjátok ki – vigyorgott rájuk Erzsi.

- Te meguntad az életed, венгерка(7) – sziszegte vészjóslóan Oroszország – Neked is jut még üres börtön. Mondjuk Szibériában… Igen, eljöhetnél hozzám nosztalgiázni egy kicsit, да? És hozhatnád a kis barátnődet is…

Nem tudni, hogy Annát ez az elképzelés háborította föl, a vagy a ’kis’ jelző (mivel csak 154 centi volt), de nemtetszése jeléül nemes egyszerűséggel arcon köpte az oroszt. Erre persze rögtön fejenként két izomagyú őr repült rá a bűnösökre, akiknek a száma mostanra háromra nőtt.

- Конец игры, девочки(8)– vigyorgott ördögien Ivan.

- Hé, én még szóhoz se jutottam – háborgott Amerika.

- Ugyan, tudom, hogy imádsz beszélni, снежинка, de minek húzzuk az időt? Az ő sorsuk már úgyis eldőlt.

- Mi lenne, sweetheart, hogyha befognád néha a szád, és az agyadat használnád helyette? – érdeklődött mézesmázosan, de fenyegetően Alfred – Úgy, köszönöm. Szóval, ezt a gondolatot a karácsonyi partira tartogattam, de az még úgyis messze van, és ide sokkal jobban illik. Gondolkoztatok már, mi tesz minket országgá? Talán hogy annak születtünk? Ó, nem. Hiszen vannak olyan nemzetek, amik már rég eltűntek a föld színéről. Miért? Mert elvesztették a földjüket. A föld, az jelképezi az országot. És mik vannak a földön? Emberek. Sőt, az emberek sokkal régebb óta vannak a földön, mint mi. Több ezer év eltelt, mire megszűnt az ősközösség, és országokat kezdtek alapítani. Sokkal, sokkal jobban kellene tisztelnünk az embereket. Ez az egyik érvem. A másik érvem, hogy ha az ország, akit éppen halálra készülünk ítélni, nem lett volna, most én sem lennék itt, hogy ezeket a szavakat mondjam. Tény, hogy nagyon sok mindent saját erőmből értem el, de ő volt az, aki felnevelt. Ő épített házakat a földemen, és ő kapcsolt be a gazdasági hálózatba. És végül megadta nekem az oly nagyon követelt függetlenséget. Ja, igen, eljutottunk a lényeghez. Anglia egy országot szeretett, ahogy kell. Egész pontosan engem. És csak az én hibám, hogy erre a mai napig nem képes újra. Magyarország! Te miért választottál egy nőt magadnak? Azért, mert többé nem tudsz megbízni a férfiakban. Anglia pedig nem képes megbízni – nem ennyire – az országokban. Én magamat érzem bűnösnek abban, hogy Arthur idáig jutott, ezért magammal ellentétben az elítéltet ártatlannak vallom!

- Mint ahogy én is! – rontott be az ajtón az újabb későn érkező.

- George? – kapta fel a fejét Anglia – Mi a francot keresel te itt?

- Jöttem megmenteni a hazámat – mosolygott rá a fiú.

- Ez a beszéd – kiáltotta Amerika, és intett az őröknek, akik erre mindenkit elengedtek – Kösz a műsort fiúk – vigyorgott rájuk, ahogy kimasíroztak az ajtón.

- предатель – morogta dühösen Oroszország, miközben felpattant és kirúgta maga alól a széket.

- Áruló? Miért vagyok én áruló? Mert nem egyezek bele, hogy lesitteljék a barátaimat? Csak mert ugyan azt érzik… Mint bárki más? Mint én irántad? Ne játszd meg a jéggé fagyott szívű herceget! Pontosan tudod, hogy milyen szerelmesnek lenni, mert ha nem tudnád, akkor nem úgy töltöttük volna az elmúlt éveket, mint ahogy – tajtékzott Amerika, miközben leugrott az emelvényről, hogy szembenézzen párjával.

- Az egészen más – felelte rezzenéstelen arccal Ivan, miközben a teremben érezhetően fokokkal csökkent a hőmérséklet.

- Nem, nem az. De tudod, mit? Megteszem a kedvedért. Elítélem őket, ha megteszel egy valamit.

- что?(9) – húzta fel Ivan a jobb szemöldökét.

- Csak mondd, hogy nem szeretsz – mondta ki Alfred halálos komolysággal - Nézz a szemembe. Nézz a szemembe Ivan Braginski, Oroszország. Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem szeretsz engem.

- Miért kérsz tőlem ilyet?

- Mert ha ezt meg tudod tenni, elhiszem, hogy tényleg nincsenek érzéseid, és ezért nem érted meg, hogy Arthur és George éppen úgy szeretik egymást, mint te meg én. Szóval, halljam, Ivan. Mondd, hogy nem szeretsz.

Ivan az amerikai tekintetébe fúrta az övét. Lila szemei szinte lángoltak, írisze vörösben játszott, pillantása késként hatolt át Alfred mellkasán.

- Nem… Én nem… Én nem mondanék ilyet akkor sem, ha az egész világ pusztulása múlna ezen – kiáltotta, aztán emberi szem által felfoghatatlan gyorsasággal átszelte a köztük lévő távolságot, és vadul csókolni kezdte szerelmét. Mikor szétváltak, Alfred vigyorogva kérdezte:

- Akkor szavazunk? Kína?

- Bűnös.

- Franciaország?

- Bűnös.

- Oroszország?

- Ártatlan.

- Ártatlan. Eldöntetlen a helyzet. Nos, ez esetben felkérném a Közgyűlés keretein belül valamennyi országot, hogy próbáljanak meg döntést hozni, és egy közös javaslattal előállni. A gyűlést elnapolom a jövő hétre.

- Ne szarakodj már, Alfred, úgyis mindenki azt fogja mondani, hogy ártatlan – tiltakozott Magyarország – Van valakinek ellenvetése? Nincs? Na ugye! Tessék, láthatod, senki nem ellenkezik.

- Mert szóhoz sem hagyod őket jutni – vigyorgott Alfred - Nos hát akkor… - kezdte, de a szavait elnyomta a teremben kitört általános éljenzés. Egy ideig még próbálkozott, végül csak legyintett.

- Pihentesd egy kicsit a hangod, снежинка – karolta át hátulról Ivan, és leemelte a színpadszerű emelvényről – még szükséged lesz rá…

- Ajjaj, ez már megint az a hangsúly… Félelmetes vagy!

- Hát féljél is, mert ezt a jelenetet nem úszod meg büntetés nélkül. Még hogy nem szeretlek! Majd megmutatom, hogy tudok szeretni… Kérdezd csak meg Erzsit.

Amerika elsápadt.

- Jó, egyezzünk meg, tudod, hogy szeretem a szerződéseket. Ma éjszaka azt teszel velem, amit akarsz, de cserébe holnap teletömlek hamburgerrel, és nézni fogom, ahogy összegömbölyödve elalszol. És ha ma nagyon túlzásba viszed, le is fényképezem, és felrakom a Facebook-ra.

Ezzel Amerika vigyorogva elfordult, és Arthur keresésére indult.

***
- Nem hittem volna, hogy visszajössz – jegyezte meg meglehetősen sután Anglia.

- Én sem – csúszott ki George száján - De tegnap, ahogy egyedül feküdtem a koleszban, valahogy eszembe jutott az ágyad. Rájöttem, hogy amikor még nem voltunk együtt, és lepedőid között fetrengtem, végig csak egy álomképet kergettem. Aztán mikor összejöttünk, rájöttem hogy az álomkép nem azonos a valósággal, és eldobtalak. Nem a per miatt volt… Hanem mert te voltál a bálványom. Én pedig egy naiv kisfiú voltam, aki nem tudta elfogadni, hogy a bálványa nem tökéletes. Annyira hülye voltam.

Arthur ha másért nem, hát azért megbocsátott volna, hogy a fiú ne törje el a kezét, amit épp szorongatott, de ennél jobb indoka is volt. Nevezetesen, hogy George annyira… Gyönyörű volt. A pillantása szívbemarkolóan őszinte volt, az egész lelkét kietette két szemébe, a közelsége pedig hullámzó melegséget keltett az idősebb férfiban.

- Azt nem ígérhetem, hogy nem leszek néha bunkó, de remélem el tudod viselni, mert… Mert… Mert szeretném, ha velem maradnál, és…

- Mondd már neki, hogy szereted, te idióta! – rikoltotta egy hang, aminek a tulajdonosa egyenesen Arthur nyakában landolt, és onnan nyújtott kezet George-nak.

- Hello, Alfred F. Jones, Amerika. Az a fickó, aki miatt ez a szerencsétlen olyan lett, amilyen. Nagyon szeret ám téged, csak túl nagy balfasz hozzá, hogy kinyögje végre.

Arthur nagy nehezen lehámozta magáról egykori gyarmatát, és igyekezett megszólalni, vagy egyáltalán levegőt kapni.

- Tudom – mosolygott vissza George – és sebaj, majd mondom én helyette is. Egyébként örvendek.
Pillanatnyi csönd.

- Szeretnél beszélni vele? – kérdezte George udvariasan.

- Aha, jó lenne egy öt percre – felelte Amerika, a fiú pedig felállt, és elindult körbe a terembe ismerkedni; elvégre egy ország(gyűlésnek indult)buli kész Kánaán egy történelem szakos hallgatónak.

***
- Szóval végleg felhagytál azon arisztokratikus szokásoddal, hogy a szép zöld szemeiddel felnyársalod Ivan veséjét? – szavalta Alfred.

- Ha ezzel azt akartad kérdezni, hogy megszűnök-e féltékenykedni, akkor a válaszom igen. Legalábbis megpróbálom. Nem akarok ígérni, mert… Nem tudlak csak úgy kitörölni az életemből, és nem is akarlak. De túl akarok lépni a múlton.

Mielőtt Alfred reagálhatott volna, Ivan bukkant fel mögötte.

- Minden rendben, снежинка? – kérdezte egy agresszívebb személyi testőr stílusában.

- Naná, épp arról beszélgetünk Arthurral, hogy le fog szállni rólam. Mit szólsz?

- Hm – Ivan szemei megvillantak – azt nagyon jól teszi.

Arthurt kirázta a hideg, de aztán összeszedte magát, és kezet nyújtott az orosznak. Miután megtörtént a kézfogás, és mindkettejüknek megmaradt mind az öt ujja, a hangulat máris oldottabbá vált.
Az eredetileg bűntető eljárásnak indult gyűlés kezdett valami partifélébe átfordulni.  Arthur körülnézett a teremben Magyarországot keresve. Végül meg is látta őt, ahogy épp Anna kezét szorongatva válik az Ivan békülő szándéka által kiváltott szívroham áldozatává. Úgy döntött, ráér később is beszélni vele. Egyelőre inkább George keresésére indult, végül az erkélyen talált rá.

- Mit csinálsz te itt? – érdeklődött, miközben hátulról átkarolta kedvesét, és a nyakába fúrta a fejét.

- Annyi mindenkivel beszéltem, hogy már zúgott a fejem. Jól esett ez a kis csönd. De amúgy jól éreztem magam; és ennyi országgal elbeszélgetni… Rengeteg mindent megtudtam, amit a könyvekből biztosan nem lehet.
Arthur csak mosolygott. Régen tudta már, hogy George-nak van még egy szerelme rajta kívül: a történelem. Épp szólásra nyitotta a száját, hogy ezt kötekedve meg is mondja neki, mikor Magyarország lépett ki az erkélyre Annába karolva.

- Még jó, hogy a te fiad elnézőbb – jegyezte meg az ország, mire mindketten kuncogni kezdtek.

- Mi történt? – kérdezte Anglia.

- Sealand kizavart minket – jegyezte meg Anna olyan hangsúllyal, mint aki még mindig nem dolgozta fel, hogy egy ország (na jó, majdnem) zavarta ki valahonnan.

- Egen, közölte hogy undorítóak vagyunk, és smároljunk olyan helyen, ahol nem látja – tette hozzá Erzsi.

- Nem értem, minek hozza magával Sve azt a kölyköt folyton – morfondírozott Arthur, aztán legyintett; nem foglalkoztatta tovább a téma – Köszönöm, hogy kiálltatok mellettem – nézett a két nőre – annyi mindent kockáztattatok. Pedig meg sem érdemlem…

- Könyörgöm, George, verj már egy kis önbizalmat a fejébe – nyögött fel Magyarország – Egyébként szívesen. Úgy éretem, hogy tehettem volna, hogy nem állok ki melletted? Meg sem fordult a fejemben, mint ahogy Annának sem, hogy ne tartson velem.

A két nő összesimult egy csókra, ezúttal Sealand árgus szemeitől távol. Arthur is ilyesmivel kívánt foglalatoskodni, de mivel tervei némileg messzemenőbbek voltak, átölelte George-ot, és a fülébe suttogta:

- Menjünk, jó?

***
Ahogy hazaértek, egyből Arthur… Nem, a közös hálószobájuk felé vették az irányt. Egymást ölelve-csókolva botladoztak fel a lépcsőkön.

- Tudod, min gondolkoztam? – sóhajtotta két csók között George.

- Ja, hogy te még tudsz gondolkozni? De jó neked – zihálta Anglia, majd visszatemetkezett a fiú ajkaiba.

- Azon, hogy nálatok, országoknál szokás-e házasodni? – kérdezte George a következő levegővételnél.

- Úgy, mint az emberek, nem, de szövetséget néha szoktunk kötni – felelte Anglia – De miért…? Te szeretnéd?

- Jó lett volna, de igazából nem számít.

Ez a mondat már az ajtóban hangzott el, ezt követően pedig újból belefeledkeztek egymásba.

Anglia hirtelen megragadta George karját, megfordította őt, és hasra lökte az ágyon. Ráült a fiú csípőjére, és vadul a nyakába harapott.

- Hé, mi ütött beléd? – szisszent fel a fiú.

- Fájt? – kérdezte aggódva Anglia – Ne haragudj, valahogy odalett az önuralmam.

- Nem, nem fájt, csak… Meglepett – felelte George – de csináld még!

Arthur tovább harapdálta a fiú nyakát, de most már gyengédebben, miközben lecirógatta róla a nadrágját. Az inget nem volt türelme levenni, inkább csak deréktól lefelé koncentrált a fiúra.

- Túl szép vagy ahhoz, hogy igaz legyél – sóhajtotta, miközben őrjítő lassúsággal simogatta az izmos combokat.

- Ha megérintesz, érezheted, hogy… igazi vagyok – zihálta George, majd addig fészkelődött, amíg férfiassága Anglia kezébe nem került. A férfi lassan, fájdalmasan lassan masszírozta őt, de George így is érezte, hogy bajban van.

- Ne, várj! Ne siessük el, most én akarom neked – kérlelte szerelmét.

Anglia csak ekkor döbbent rá, hogy eddig még mindig ő tette magáévá a másikat, fordítva sosem. És ezzel egy időben rádöbbent, hogy akivel utoljára így együtt volt, az… Németország volt. És? Kit érdekel? Anglia föltérdelt, és várakozóan pillantott hátra George-ra.

- Ne így! – kérte a fiú – Ez így túl megalázó neked. Feküdj hanyatt!

Anglia engedelmeskedett, George pedig a vádliinál fogva felemelte a lábait. Két kezével megtámaszkodott Arthur csípője mellett az ágyon, és lassan beléhatolt. Anglia felszisszent, a fejét hátravetette. Aztán hirtelen fölkapta, és tekintete összekapcsolódott George-éval. A fiú  elsötétült szemei lassan eggyé olvadtak az árnyakkal, míg Anglia szempárja mint két fényszóró, smaragdzöld ragyogással szelte át a sötétséget.

- George… Ezt nem most kellene mondanom… És nem így… De… Szeretlek!

Arthur talán még mást is mondott volna, ha szavai nem fulladnak kéjes nyögésekbe.

- Én is szeretlek – sóhajtotta George kedvese fülébe – Nagyon… Nagyon… Nagyon…

A fiú egyre gyorsabb iramot diktált, olyannyira, hogy Anglia, akármennyire szégyellte is, de a végén már sikítozott. George pontosan tudta, hogy mi hiányzik neki ahhoz, hogy átlépje az őrület határát, ám előbb megvárta, amíg ő maga is odaér, és csak akkor adta meg neki. Arthur abban a pillanatban elélvezett, hogy megérezte a fiú kezét, így tökéletesen egyszerre élték át a pillanatot. George összerogyott, Anglia karjai közé bújt, és lehunyt szemmel élvezte a boldogságot.
Sokáig feküdtek csöndben. Végül Anglia, mikor már biztos volt benne, hogy George elaludt, azt suttogta a sötétbe:

- Bármit megadnék, hogy azzá váljak, akire szükséged van.

- Már megtetted – felelte a fiú, aki ezek szerint mégsem aludt – Abban a pillanatban, amikor a csókomat használtad a fájdalmad enyhítésére.

***
egy évvel később

George jó hangulatban tért haza a családlátogatásról annak ellenére, hogy Arthur nem tudta elkísérni a munkája miatt. A fiú az egykori inasi ruháját viselte, és a haját is szoros copfba fogta, mivel Anglia többször is utalt rá, hogy mennyire tetszett neki úgy. A hatalmas házban nem volt könnyű megtalálni bárkit, ezért George jobb híján az ösztöneire hagyatkozott, amik az emeletre vezérelték. Belépett a hálószobába, és a függönyön át meg is látta az erkélyen ücsörgő Arthur sziluettjét. Kitárta az ajtót, kilépett…
És a szíve egy kicsit összetört. Az idősebb férfi arcán könnyek halvány nyoma látszott, a szeme is enyhén piros volt, és egyáltalán annyira fájdalmasan szomorúnak nézett ki, hogy George tényleg bármit megtett volna, hogy felvidítsa. És akkor eszébe jutott, hogy milyen nap van ma. Túl későn. Már megint túl későn jött rá.

- Drágám…

- Sajnálom – szipogta Arthur – Annyira sajnálom. Én nem akartam ezt csinálni, mert már tényleg nem számít, csak megrohantak az emlékek, és…

- Semmi baj – karolta át George vigasztalóan – majd elmúlik. Egyszer el fog múlni, higgy nekem. Emlékszel, mit csináltunk tavaly ilyenkor?

- Őszintén? Halványlila gőzöm sincs.

- Persze, hogy nincs. Részeg voltál. Ott hevertél az asztal alatt, és úgy zokogtad el nekem, hogy Amerika elhagyott. Aztán lefektettelek aludni, és beosontam a szobába. Na, rémlik már valami?

- Igen… Utánad mentem, és… Akkor először… Ó, George! Hiszen akkor erre is emlékezhetnék! Mennyivel szebb lenne. De a múltat nem tudom elfelejteni.

- Azt nem is szabad. A múlt arra való, hogy tanuljunk belőle. A jövő pedig arra, hogy megszépítse a múltat.

- Hogy tudsz engem elviselni? – tört ki a még mindig síró Angliából.

George még erősebben szorította, és azt suttogta a fülébe:

- Ha száz év múlva is zokogni fogsz ezen a napon, én akkor is szeretni foglak.

Kézen fogta a férfit és bevezette a szobába. Bebújtak az ágyba, George a fejükre húzta a takarót. Csak ketten voltak, biztonságban, a sötétben.

- Szeretlek – suttogta, és megsimogatta Arthur arcát. Anglia szemei felragyogtak; George egyre közelebbről és közelebbről látta a fényt, míg bele nem veszett a ragyogásba. 
(1)Törökország, Ausztira, Oroszország
(2)szuka (dán)
(3)Poroszország ugye, mint olyan már nem létezik, de hát Gilbert lelkem, nem hagyhattam ki, ezért ott csövezik Ausztiránál.
(4)Utalás a II. Világháború alatti náci megszállásra Lengyelországban. És igen, Lengyelország még a mai napig haragszik, hogy Anglia nem segített neki, a metál zenekarai legalábbis biztosan, mint pl. ez a dal is mutatja.
(5)Mi folyik itt? (francia)
(6)Utalás az író egyik elborult ötletére, ami majd a jövőben kerül megvalósításra.
(7)Magyar nő (orosz) ill a Magyarország (Венгрия) becézett alakja is lehet.
(8)Vége a játéknak, kislányok. (orosz)
(9) Mit? (orosz)





11 megjegyzés:

  1. Ittanovellaittanovellaittanovella.
    Hajaj. Híresség lettem. * - * *zsong* (Donát. <3)Na amúgy próbálok írni valami értelmeset, hogy ne egy totálisan "hümm jellegű" vélemény legyen. Szóval nekem tetszett, és nem csak azért, mert benne voltam. Bár leírások még mindig nem voltak benne (bocsánat a manók megint elbitorolták a gépemet), én végigvigyorogtam konkrétan. (Nem látom az összefüggést, te látod az összefüggést?) Mondtad ugye, hogy először írsz explicit slash-t, és meg kell mondanom, helytálltál, elvtárs. (Én ilyen explicitet amúgy még sosem írtam, hoppá.) Külön tetszettek benne a röpke filozófiai momentek, meg a humor, no az is kellemesre sikeredett. Hát, mit mondhatnék még? Néha tényleg úgy érzem, hogy bele vagyok zúgva Magyarországba - mármint nem az allegóriát kell venni, hanem úgy a szó szoros értelmében drága szülőhazámat.
    Na mindegy. : )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ittakommentittakommentittakomment *-*
      Donát <3 Donát moments kötelező volt, ezt már az elején tudtam.
      Leírások... Azok nem voltak. Pedig annyira akartam! De nem jött >< Komolyan, irasson be valaki leírás tanfolyamokra, mert a dínógyűjtemény már éhesen leselkedik rám..
      Hú, explicit slash, küzdöttem vele rendesen, de örülök, hogy meg vagy elégedve. ^^
      Filozofálni meg imádok, mindig igyekszem valami napi szerencsesüti stílusú mondatokat belepasszírozni úgy, hogy indokoltnak tűnjön. A humorom meg... Attól még én is félek XD De most igyekeztem visszafogottra venni.
      Hát mit is mondjak még? Köszönök mindent, elmegyek mostmár valami leírás tanfolyamra, és Magyarországnak meg átadom, hogy csókoltatod. :3

      Törlés
  2. Huh, koherens kritikáért lettem iderendelve ajánlással; szóval igyekszem is valami olyasfélét összehozni. *torok köszörül*
    *ünnepélyes hangsúly* Drága D.L.L.!
    A stílusod egyedi, és mindig is egy üdítő nyári leánynapló színkavalkádos bokrétahangulatával tölti meg a szívemet, azonban vannak helyzetek, amikben ez az egyébként szívderítő kis stílusjegy ellened fordul. Drámai pillanatokban főként. Persze, ez a legtöbbünkkel így van... én is ha elkezdek egy humoros hangvételű valamit, és utána átváltok angöstbe az nem úgy csúszik ahogy kéne neki. ("Persze, hogy nem mert az olvasó nem érzelmi hullámvasút, ami kedvére idomul az író hóbortjaihoz" - megjegyzés magamnak, éjfélkor a GLJ írása közben.) Szóval igen, a hangulatok váltakozása néha kilökött a nyeregből és némi leírás is elkélne, néha. Néha.
    Mindezekkel együtt az írás szép, szórakoztató helyesírási hibát nem kerestem és nem is találtam; szóval ebből a szempontból irigykedem, ahogy kell.

    Most pedig nézzük magát a történetet, az egyszerűség kedvéért pontokba szedve:
    - Ahhoz képest, hogy nem régóta nézed a Hetaliát látszik, hogy egész otthonosan mozogsz a műben és a karakterekben. Minden ország ott domborodott, ahol domborodnia kellett... viszont a kulcskarakterek monológjai számomra nem mindig úgy puffantak, ahogy szerintem, te akartad, hogy puffanjanak. Angliával fizikailag és szellemileg képtelen vagyok azonosulni. (You Fecking bastard ejit! - a belső ír...)
    Szóóóóval emeljük ki mondjuk Amerikát: Számomra elképzelhetetlen, hogy Amerika nyilvánosan és nagy közönség előtt bocsánatot kérjen Angliától bármiért. Bármiért. Ahogy az amerikai kultúranapjainkban kezeli a függetlenné válást, és ahogy az amerikai emberek napjainkban viszonyulnak ahhoz az időhöz... ha csak a függetlenségnapi tűzijátékot és parádét vesszük. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan Alfred, aki ezt nem diadalnak és nem teljesen jogos diadalnak könyveli el magában. Ez headcanon. Azt hiszem...
    - Magyarország leszbikus. Aki mást mond az hazudik, és egyébként sem hazudhat sokáig mert főbe lövöm. Hatalmas pacsi, és kézcsókom az ötletért. Teli találat, épp úgy mint BDSM!Russia.
    - George, annak ellenére, hogy a történet egyik főszereplője nem tudunk, vagy legalábbis én nem tudtam meg róla túl sok mindent. Leszámítva, hogy remek a humora és túlzottan lojális.
    - Aztán a további kánonokról... Ugye neked van egy saját bejáratú Szovjet-unió mamád, ami egyébként tényleg egy remekül kidolgozott OC, na de néha logikai buktatóba kerül a manga- és anime-beli Szovjet-unió-házzal. Felváltva utalgatsz erre a két dologra és egy csöppet belezavarodtam. Szerencsére nem került annyiszor szóba, hogy az olvasás élményből komolyan levonjon bármit is de, na... szerintem eszelj ki erre valami jó kis szisztémát ;)

    Huhhhh Összességébe, tartalmas és humoros délutáni ficc volt, kisebb kávészünetekkel. Gratulálok, és remélem sikerült kielégítő véleményt írnom.
    Holnap suli és azt se tudom hol a fejem... jajj hol a fejem...

    VálaszTörlés
  3. Te, én szerelmes vagyok a koherens kritikáidba. De tényleg, minden negatívum ellenére, vagy talán épp azok miatt, de különb vagy, mint akármelyik kritikás blog lelkes szerkesztői.
    Akkor most reagáljuk le szép sorban.
    Sajnos a sokat emlegetett romantikus regényeim félek, örökre rányomták a bélyegüket a stílusomra. Egyszerűen képtelen vagyok kilépni a klisék nyálas világából, és ez pont a drámai részeknél jön ki igazán. Persze reménykedem, és próbálkozom, de már az első párbeszédeknél éreztem, hogy ez most nem az az írás lesz, lévén, hogy az alaptéma bűnösen vonzza a nyáltengert. Tényleg. A üdítő nyári leánynapló színkavalkádos bokrétahangulata, az abszolút illik rá, csak én ezt nem igazán tudom pozitívan felfogni.
    Amerika... Első reakció a megjegyzésre: Jó, jó, tudom, tudom... Mert tényleg. Én se tudnám elképzelni amúgy. De itt, ebben a szituációban ez kellett. Ugyanis szerintem *na most kezd el fictional karakterek lelkivilágán filózni, menekülj* Angliának kellett a nyilvános bocsánatkérés, hogy el tudja engedni. Ami szintén nonszensz, mert NEM tudja elengedni, de ilyen alapon az egész történet nonszensz, szóval... Ebben az egy - lehetetlen - szituációban megengedtem nekik. De én magam is alig hittem el, és azért nem is puffant szerintem a monológ, mert nem tudtam beleélni magam. Nem találtam jobb megoldást, hát írtam így, de engem is zavart, hogy ez nem stimmel.
    Magyarország... Hú, hogy féltem, hogy mit kapok ezért. Hú, de nagyon. De ugye, hogy ugye? Gondolj bele, hogy elbántak vele a férfiak.. Az ő történelmével a hülye is leszbikus lenne. Hát nem?
    Oroszország... Na, tőle aztán pláne féltem. Mármint nem tőle magától xD hanem hogy elcsúszok a karakterén. Egyszerűen olyan szinten képtelen vagyok közel kerülni hozzá, hogy csak a felszínt tudom leírni. Magyarán az megvan, hogy hogy reagálna az adott szituációkban, csak meg ne kérdezze senki, hogy miért, mert fogalmam sincs. Huh. * megkönnyebbülten kifújja a levegőt *
    George... George egy kidolgozatlan karakter-kezdeményecske. George nem szeret engem, elzárkózik, hátat fordít, és egyáltalán nem viselkedik úgy, mint egy saját karakternek illene, azaz, ahogy én akarom. >< Túlzottan lojális. Egen. Konkrétan annyira, hogy fel tudnám rugdosni néha. Remek a humora? Höh, ez nem tűnt fel. De egy pozitívum. Éljenéljen!

    Hogy sikerült-e? Hogy sikerült-e? Még kérded? Akkor válaszolok, naná, hogy sikerült, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy azt hogy én itt egyszerre lubickolok a fandomban és küzdök vele, azt csak neked köszönhetem, szóval extrán sokat adok a szavadra ha róluk van szó.
    A sulihoz meg kitartást, és... kitartást! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyahát igen... *elgondolkodik Amerika és Anglia kapcsolatán, majd minden felrúgva, eszelősen ordibálva kiugrik az ablakon*
      Nem értek hozzájuk, tényleg nem értek. Annak ellenére - vagy talán épp amiatt - hogy az egyik legnépszerűbb páros az egész animében/mangában egyszerűen képtelen vagyok azonosulni vele... ._. Túl sok fantasztikus FrUk-ot olvastam, és túlságosan elszigeteltem magamat a RusUsával. Hát igen, ez az én szomorú sorsom. Tudod kik imádnivalóak? A Nordicok~ De amúgy, a bocsánatkérős dologban igazad lehet, ebben a konstrukcióban teljesen megbarátkozom vele, mert tényleg mindkettejüknek kell az a bocsánatkérés, mint egy falat kenyér. Ebből egyszer rebel!Amerika x rebel!Oroszország és idegroncs Arthur ficc lesz meglásd...
      Mit is akartam még? Ja igen, annyira nagyon örülök, hogy hasznosnak találtad a kritikámat, tényleg annyira nagyon örülök q.q Soha nem hittem, hogy tudok normálisan írni ebben a műfajban , de ha csak egy kicsit is a hasznodra voltam vele akkor már hiperventillálva örülök :3

      Törlés
    2. Legyen olyan fic, legyen * csorgatja a nyàlát és szépen néz * FrUk.. Hát az is nagyon jó ^^ * megszálott módon shipeli Angliát mindenkivel *
      A Nordicok, jaj, hogy azok engem hogy összezavarnak. Bár már van ötletem velük * túl sok finn folkmetált hallgatott*

      Törlés
  4. Huh, ez nagyon jó lett*-* A felét végig bőgtem... Szívem szerint Georget nem szerettem, de kit érdekel? Ez valami elképesztően gyönyörűségesen fantasztikus fici volt*-* Bár mint UsUk fangirl... "Arthur most azonnal lődd le azt a ruszkit, azután bócsáss szerelmi varázslatot Alfredre, szard le az érzéseit xD" Nah ige... Khm... Francis egyrészt imádtam, mert olyan kis cukkancs volt Kanadával, másrészt "Uh,hogy kerülj a föld alá Anglia főztjével!"... Amerika itt is nagy kedvencem volt, bár ez nem meglepő. xD Erzsébetnek a személyiséget nagyon jól eltaláltad. Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy ... Imádtam~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ennek borzasztóan örülök *-* Bár összességében pozitív volt a többi kritika is, de szerettem volna, ha valakinek akkora élményt okoz, mint nekem az írása, és végreee ~
      Már alapból, hogy végigolvastad pedig milyen hosszú már o_O :D Georgeot én nagyon megszerettem, pedig én is nagy UsUkos vagyok ám, csak a XXI. Században nem tudom őket elképzelni együtt, mert ugye ott van a függetlenségi háború, meg Ivanka, mert azért RusAme is~ <33 Szóval inkább úgy történelmileg shipelem őket, és mikor kellet egy magányos szingli ország, aki összejöhet egy emberrel, alap volt h Anglia az. Francis itt nagyon gonosz, de mondjuk meg is van rá az oka.
      Annyira hálás vagyok, hogy elolvastad, és hogy írtál és mindent *-*

      Törlés
  5. Helló!
    Én még egy Hetália részt nem láttam, ennek ellenére már egy rakat ficcet olvastam és szerintem csak azért fogok egy részt meglesni, hogy mondhassam, hogy hozzászagoltam a fandomhoz.
    Én kifejezetten örülök annak, hogy Magyarország leszbi, mert így van esélyem nála. Legalább annyira bele vagyok zúgva elcseszett és zűrös országunkba, mint George Angliába, ha nem jobban. Óh ostoba szerelmi ideálok illanó borpárája!
    Amúgy tetszett a megformálása, birtam, hogy ilyen életvidám és vagány, pirosponty érte.
    Amerika nekem lehetett volna még egy kicsit kevélyebb és büszkébb (szerintem nagy köcsög a fószer), de hát végül is örültem a bocsánatkérésének és a boldog végnek, pedig nem vagyok romantikus fajta (valójában a sötét oldalam rózsaszínű). Jobban szeretek szenvedőset olvasni, mint irni, de ez kellett így hétfőre.
    Oroszország félelmetes és pont. Franciaország meg echte francia úgyhogy szerintem, meg azzal a nulla Hetalia résszel a hátam mögött, karakterhű lett.
    Kerek kis szerelmi történet, happy endell többet nem is vártam így nem is csalódtam.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te...te... te komolyan elolvastad a második leghosszabb ficemet a fandom ismerete nélkül? Gyereide, hadd egyelek meg! :3
      Magyarország... Ha más irányú lenne az érdeklődésem, szerintem én is bele lennék, így is szívesen lennék a barátnője. Egyszer illene már kifejezetten róla is írnom valamit, csak sosem jutok dűlőre, honnan közelítsem meg.
      Amerika karakterével küzdök, mint disznó a jégen, még mindig, de mikor ez íródott, épp csak próbálgattam, úgyhogy psszt, erről az elfuserált valakiről aki nem Amerika, itt nem beszélünk..
      Ó, és igen, szagolj hozzá, aztán szédülj bele, mert megéri *-* Igaz, hogy uszkve négy komolyabb jelenet van az egészben, a többi tömény hülyeség, tehát, hogy a történelmet megszemélyesített országokkal komolyan is meg lehet közelíteni, az a fanok leleménye. De én is előbb olvastam ficeket, aztán kezdtem nézni, és nem csalódtam, úgyhogy csak biztatni tudlak :)
      Én köszönöm, hogy írtál ^^

      Törlés