2013. szeptember 14., szombat

Legyen vörös

Sziasztok!

Annak örömére, hogy tegnap hajnalba nyúlóan sikerült újragondolnom a blogomat, ma rávettem magam, hogy begépeljem az alább látható kis szöszt. Meglehetősen meg vagyok vele elégedve, ezért úgy gondoltam, méltón megünnepelhetjük vele a blog belilulását (ami engem roppant boldoggá tesz) meg úgy az egész átalakulást. Ígérem próbálok legközelebb már hozni valami cselekményeset is a fandomban, meg mozgósítani a többi szereplőt bár kétségbeejtően képtelen vagyok velük azonosulni.

Fandom: The Beatles
Műfaj: angst (?)
Szereplők: sose találjátok ki... John. És az elhivatottsága. Meg az álmai.



A húrok sírnak, zokognak, könyörögnek, ám a mester nem kegyelmez, egyetlen perc pihenőt sem engedélyez nekik. Mint ahogy magának sem. Majd eljön annak is az ideje. Mikor már világhírű művész lesz, sőt annál is több, mikor szinte már istenként tisztelik, és azzal a megnyugtató tudattal mehet el, hogy az egész világ őt fogja siratni, majd akkor… Halkan megszületik benne az elhatározás, hogy színpadon fog meghalni.
Igenám, de arra a színpadra még föl is kéne jutnia valahogy.
Felszisszen, ahogy elereszti a húrokat, és elfehéredett, ám vörösre dörzsölődött bőrű ujjaiba visszatér a keringés. Az ujjbegyei lüktetnek, a csuklója sajog, a szeme könnyezik a félhomályban. Még sem ad magának több időt a pihenésre, mint egy lélegzetvétel - abból is egy röpke, frusztrált és felületes fajta – mielőtt újra a húrok közé csapna. A fájdalom kiélesedik, de összeharapja ajkait; kiáltásával nem nyomhatja el a hangokat. Azokat az átkozottul tökéletlen kínhangokat, amiből egyszer ha bele szakad is, slágert fog írni, olyat, amit mindenki hallani és szeretni fog, aztán jól meggazdagszik belőle, megmutatja a világnak, hogy mire képes a kis proligyerek, akinek még gitártanárra se futja.
A fém feltépi a bőrét, kiserken a vére. Még mindig nem ordít, és nem is hagyja abba, inkább bosszúból ő is tépi a húrokat, miközben a szervezete kétségbeesetten termeli az adrenalint.
A keze már vérben tocsog, amit legszívesebben továbbra is ignorálna, ám azt nem tűrheti, hogy összemocskolja a hangszerét. Szájába kapja ujjait, hogy megtisztítsa.
Aztán a tükör felé fordul, dacosan szembenéz saját dühös, elszánt, tizenhét éves kamaszarcával, és tovább gyötri a gitárját.



4 megjegyzés:

  1. Először is: az oldal új kinézete valami gyönyörűségességes lett; a lila csodás szín, ebben a tompított változatban pedig duplán kellemes; a betűk feketék lettek, megjelentek a címkék, én pedig ámulok. Gratulálok, kiválóan abszolváltad az átalakítást.
    Magáról a darabról pedig; nagyon tetszett. Irigylem a képességed a tömörségre és arra az - egyszerűen - letaglózóan nyers egyszerűségre, ami az egészből árad. Valamint az atmoszféra teremtés, nos, az itt is mesterien sikerült. Külön kiemelném, hogy minden egyes sorodból fullasztóan árad az a megbecsülés és tisztelet, amit John iránt táplálsz; elismerésem.
    Egyetlen egy apró, talán szőrszálhasogatásnak tetsző hibát tudnék kiemelni, de tényleg, teljesen miniatűr. Tehát hogy szerintem a végére az az "ignorál" nem kellett volna. Persze mondja ezt az Idegen Szavak Élő És Szteppelő Szótára, de tényleg, ebből az elemi egyszerűségű kontextusból kilógott.
    Ui.: Irigyellek, hogy milyen gyakran tudsz frissíteni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, nagyon köszönöm, úgy örülök hogy sikerül élményt okoznom ezekkel a darabokkal, és nem csak nagamban fangirlködök itt. Azt is jó látni, hogy a személyes érzéseimet is sikerült átadni, mert hát ez a titkolt célom. Az ignirál pedig fel se tűnt, de most hogy mondod, tényleg nem illik oda. Izé ez az egyik kedvenc szavam, és mármár ösztönösen használon. Köszi hogy szóltál, szerintem majd át is írom.
      És lilaaa <3 *pacsi*

      Törlés
  2. A bejegyzés címe... nem egy Quimby dal? :DD x

    VálaszTörlés
  3. Debizony hogy az :D nagyon szeretem azt a dalt, és a végéről az jutott eszembe

    VálaszTörlés