2013. július 10., szerda

Négy fal között

Nagy Nyári Nyugat Kihívás - 3. nap

Versem: Petőfi Sándor - Szeptember végén
Párosítás: Kosztolányi Dezső/Karinthy Frigyes (mert egyszer nekem is muszáj volt)

U.i.: Nem tudom, ki küldte be ezt a verset, de örök hálám neki. Az óta utáltam, hogy először elolvastam, és miközben ezt írtam, felfedeztem benne a gyönyörűséget.

Jó olvasást!






Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
1936. november 2.

Karinthy Frigyes behúzódott egy eresz alá, így fedezékben volt az esőtől. Ostoba volt, borzasztóan ostoba, hisz’ tudta, csak az számít, hogy időben odaérjen, ám ő nem akart csapzottan, ázottan megérkezni. Fogalma sem volt, miért érzi ezt, hiszen Didének is bizonyára csak az a fontos, hogy még egyszer, utoljára lássa őt, nem az, hogy áll a haja, vagy a kabátja. Életében sem a másik külseje érdekelte…
Hirtelen, mintha varázsütésre történt volna, elállt az eső. Frici megkönnyebbülten sóhajtott föl, és rohanni kezdett. Már csak két sarokra járt az úticéljától, a Szent János Kórháztól.

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

A kórteremben ott találta Ilonát is, aki alvó férje kezét szorongatta hűségesen. A látvány békés lett volna, mondjuk egy festményen, de a rideg valóságban, az élőképen halálra rémítette Karinthy-t. Ebben a világban ez a kép azt jelentette, már nem biztos, hogy Dezső kiolvashatja az éjjeliszekrényen heverő könyvet, vagy hogy holnap is panaszkodhat a kórházi kosztról, az elázott gabonapehelyről.
- Mondd, hogy csak alszik! – nézett könyörögve Ilonára.
- Nem az a kérdés – sóhajtott szomorúan a nő – hanem hogy felébred-e még valaha…
Nem is szólt többet, csak csöndesen sírdogált.
Frici együttérzően a vállára tette a kezét, ám pár pillanat múlva megmagyarázhatatlan, sürgető érzés lett úrrá rajta.
- Nézd – fordult Ilonához – tudom, hogy furcsán hangzik, de… Kettesben hagynál vele egy kis időre?
- De hiszen…
- Ne kérdezz semmit! Kérlek!
- Rendben, akkor kimegyek, megkérdezem az orvost a mai leletek adatairól… – motyogta a nő összezavarodva, esetlenül, aztán lassan, vissza-visszanézve kioldalgott a kórteremből.

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

Mire Frigyes végre egyedül maradt, minden gondolat kiszállt a fejéből, amit barátjának mondani akart. Képtelen volt megszólalni, a percek meg csak teltek, és egyre jobban fenyegetett a veszély, hogy Ilona megérkezik. Vagy a halál…
- Nézd, nem is tudom, hol kezdjem – szólalt meg végül – Annyi mindent kellene mondanom, de csak töredékére van időm, és nem tudom, melyik a fontosabb. Egy részem szeretne könyörögni neked, hogy ne hagyj itt, de ha hasztalan a könyörgés? Csak az időnket pazaroltam, és nem mondtam el a többit. Aztán ott van még a múltunk… Persze, nosztalgiázzunk, van is arra idő! De lehetetlen elfeledni azt a sok tréfát, a nőket, az éjszakákat a szerkesztőségben… A temetéseden is ezeket fogják emlegetni, meg érzelgős hangon elszavalják a verseidet, a háttérben meg majd egy rakás öregasszony zokog, akik nem is ismertek, csak jöttek megnézni a napi műsort… Na, tessék, most meg már a temetésedet tervezem! Így kell jól elterelni a témát a lényegről. Mint valami csínytevésen kapott kamaszkorú. Talán jobb is, hogy nem hallod, szánalmas vagyok… No, lám, végül mindenről szót ejtettem, csak egy valamiről nem. Ezt igazándiból jobb lenne, ha leírnám egy levélbe, és csak akkor kapnád meg, ha meghalok, de félek, már nem tudnálak megelőzni. Ezért hát elmondom neked: Végighazudtam az egész életünket. Te persze gyanakodtál. Hányszor, hányszor rákérdeztél, hogy érzek-e irántad valamit a barátságon kívül? Hányszor néztem a szemedbe nemet mondva? Nem számoltuk. Nem volt lényeges. Egy hazugság is hazugság, és száz is olyan, mint egy hosszú…
Tudod, - sóhajtotta rövid hallgatás után - ha korábban is ilyen könnyű lett volna rávenni Ilonát, hogy hagyjon minket kettesben, talán másképp történt volna… De már késő. Késő… Igen, a tettekhez. De nem a szavakhoz.
Karinthy ekkor nagy levegőt vett, pedig nem ordítani készült. Suttogni.

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

- Szeretlek.
Aztán fölpattant az ágy mellől, és könnyes szemeit eltakarva rohanni kezdett a folyosón.
- Várj! – kiáltott utána egy rémisztően ismerős hang – Gyere vissza, mondj még nekem ilyen szépeket! És hozhatnál egy pohár vizet is.
Frici halálravált arccal nézett vissza és egy kajánul vigyorgó Kosztolányival találta magát szembe.
- Te rohadék… - hápogta – te szemét gazember… - te végig... Végig ébren voltál?
- Mintha arra céloztál volna, hogy hiányozni fognak a tréfáim – Dezső képéről nem lehetett letörölni a vigyort.
- Ez csöppet sem vicces – háborgott Frici – és ha holnap már tényleg csak a holttestedhez beszélek? Ha Ilona holnap egy jéghideg kezet szorongat, ha…
- Gyere ide.
- Menj a francba!
- Nem tudok. Az orvosom ágynyugalmat írt elő – felelte Dezső rezzenéstelen arccal - Vagy te jössz ide, vagy így maradunk…
- Ha tudnád, mit meg nem érne nekem, hogy így maradjunk, mint most…
- Ne kívánd ezt nekem! Mindennap szenvedek, már az idejét sem tudom, mi óta. Nem akarok meghalni, de így élni még kevésbé. Az ördögbe is én… Meg akarok gyógyulni! Gyere ide! – ismételte makacsul.
Frici közelebb lépett, barátja pedig felé nyújtotta a karját.
- De Ilona…
- Mit számít már, mit lát!
Ennyi elég is volt. Frici egy nagy lépéssel átszelte a maradék távolságot, és haldokló barátja testére borult. Néhány pillanatnyi kétségbeesett helyezkedés után tökéletes szimmetriába, és egységbe kerültek, kéz a kézben, szív a szív fölött, ajak az ajkon…
- Ha holnap meghalok – suttogta Dezső Frigyes szájába – azt csak az után teszem, hogy ezt még egyszer megkaptam tőled. Várni foglak. Ameddig csak bírlak…

Körömcipők kopogtak a folyosón.

- Ha holnap nem jövök, akkor vársz tovább is? – kérdezte Karinthy haldokló reménykedéssel a hangjában – És ha a holnapután sem?
- Nem ígérhetek semmit, de az istenért, ne mondj ilyet! Minden nap el kell jönnöd! Minden nap mert…

A léptek megálltak az ajtó előtt.

- Mert nem az ő kezét akarom fogni utoljára. Hanem a tiédet.

S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

,,El akart válni, de betegségének súlyosbodása közbeszólt. 1936 november 3-án halt meg Budapesten, a Szent János Kórházban" *

Wikipédia >> Kosztolányi Dezső


9 megjegyzés:

  1. Nagyon szép volt. : ' D Mit mondhatnék még? Nagyon szép volt, a versbe pedig szerelmes vagyok. Nagyon szép v... Nagyon gratulálok. *___* *elmegy keresni a szókincsét* És bocsánat a semmitmondó véleményért, de ez is több, mint a semmi, ugye? *reménykedik*

    VálaszTörlés
  2. Olyan szomorúan kezdődik...istenem. A közepén, mikor Kosztolányi visszaszólt majdnem felnevettem. A vége viszont nagyot üt. Szegénykéim.
    "- Mert nem az ő kezét akarom fogni utoljára. Hanem a tiédet."
    *.* Ebbe a mondatba szerelmes vagyok.
    Puszi: Sophie

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm <3 Én sem tudok többet mondani.. köszönöm..

    VálaszTörlés
  4. Már majdnem nyúltam volna a zsepiért, aztán..

    - Menj a francba!
    - Nem tudok. Az orvosom ágynyugalmat írt elő.

    ... aztán rájöttem, hogy tényleg még időben oda kellett volna nyúljak, mielőtt szipogva, mániákusan tapogatózni kezdek mindenfelé.

    Gyönyörű volt, és akármennyire szomorú is, kellett az a két kis sor a végére. Köszönöm:')

    VálaszTörlés
  5. Ééédes jó istenem, ezt már nem bírom elviselni, imádom ezt a fandomot, és ezt a párosítást. Mikor ránéztem az elején a dátumra, tudtam, hogy mi lesz benne, de... ez annyira gyönyörűséges.
    " - Várj! – kiáltott utána egy rémisztően ismerős hang – Gyere vissza, mondj még nekem ilyen szépeket!"
    Dide reakciója annyira aranyos, és mikor megláttam a végén a megjegyzést, hát így ültem és bámultam a monitorra. Csak gratulálni tudok, imádlak *-*

    VálaszTörlés
  6. Óóóóó, basszus, megríkattál! Miért csinálod ezt velem? *-*
    Nem tudok szóhoz jutni... Egyszerűen gyönyörű volt. Köszönöm szépen ezt az élményt. *-*
    Ez a mondat verte ki nálam a biztosítékot: "Mert nem az ő kezét akarom fogni utoljára. Hanem a tiédet." ♥


    VálaszTörlés
  7. Most visszavágtok, mi, és engem is meg akartok ríkatni? :')) El sem tudom mondani, mennyit jelent hogy minden nap elhalmoztok itt dicsérettel <3

    VálaszTörlés
  8. Hogy ezt én hogy szeretem *-* A párost, az írást ahwww. Meghalok. Esküszöm meghalok. Valld be, hogy a szívemet akarod! Hát megkaptad, meg vetted kilóra! *és ezt most ilyen nagyon felháborodott távolba révedező hangon képzeld el*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, bevallom, miután te az enyémet lopkodod kis darabokban minden egyes kib**ott írásoddal (hejj, megártott ez a sok Special Forces, nekem is minden második szavam az lesz hogy fuck, mint Vadimnak..) ígyhát kell valami cserébe <3 Ez most k** nyálas volt (na már megint, mondtam én..) de nembaj. Ha egyszer mindketten híresek leszünk, majd írok rólad egy jó kis ficcet hálából, melyben az összes fandomból a szerelmeid mind érted fognak versengeni ^^
      najó, most hagytam abba... hihetetlen hogy egész nap egy szadista lélektelen perverz állatról olvasgattam, és még képes vagyok itt nyáladzani.. ><

      Törlés