2013. július 8., hétfő

A terápia

Nagy Nyári Nyugat Kihívás - 1. nap
Versem: József Attila – Szeretők lázadása
Párosítás: Illyés Gyula/Kozmutza Flóra + József Attila, mint zavaró tényező (eredetileg fordítva akartam, de így sikerült..)

U.i.: A novellát a megadott vers, valamint az Én, József Attila c. musical ihlette (ebből van a kép is).

Jó olvasást!
 


Nem volt szokásom előre tudakozódni a pacienseimről. Szerettem teljesen elfogulatlanul hozzájuk állni, és a beszélgetéseink során megismerni őket. Így ők is jobban bíztak bennem, nem érezték fenyegetve magukat, hogy esetleg többet tudok róluk, mint ők saját magukról.  Így volt ez József Attila esetében is. Nem tudtam róla semmit, de mikor először belépett az ajtón, rögtön megéreztem, hogy nem hétköznapi kapcsolat lesz a miénk. Szemei mélyen ültek, és egészen sötétek voltak; ha az ember nem meredt az arcára egészen közelről, nem is láthatta őket. Olyannyira el volt gondolkozva, hogy már-már azt hittem, nem is ezen a világon jár. Kalapját levette, és a fogasra akasztotta. Egy pár pillanatig mereven bámulta, majd igazított rajta egy kicsit, és tovább nézte.
- Üdvözlöm, uram! Fáradjon beljebb!
Mintha meg sem hallott volna.
- Uram?
- Bocsásson meg… - motyogta, majd még egyet igazított a kalapon, és mint aki hirtelen kilépett a transzból, két nagy lépéssel a szűk vizsgálóhelyiségbe lépett.
- Kozmutza Flóra – mutatkoztam be, bár valószínűleg már tudta nevem, majd kezet nyújtottam. Határozott kézfogásra számítottam, ám neki látszólag más tervei voltak, mert gyengéden két kezébe fogta az enyémet, és megcsókolta azt.
- Maga fog engem megmenteni.


Néhány – olykor meglehetősen ijesztő – beszélgetés után elhatároztam, kipróbálom Attilán a Roscha-tesztet.
- Mit lát ezen a képen? – kérdeztem, ő pedig szokásos megmagyarázhatatlan nézésével tanulmányozta a pacákat. Ó, az a pillantás! Egyszerre volt bölcs, és ijesztő, elgondolkodó, ugyanakkor semmitlátó…
- Egy sasmadár – szólalt meg elgondolkozva - Nincs magasság fölötte és nincs mélység alatta. Az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya… Flóra. Én őt váltom és engem ő vált így új… valóra.
Riadtan ugrottam meg a székemben. Lehetséges, hogy rólam beszélt? Hiszen még csak egy pár alkalommal találkoztunk! Éreztem, hogy néz, és nem bírtam ki, nekem is rá kellett pillantanom. Sötét tekintete tűzben égett, olyan lángokkal, amik nemhogy nem fölmelegíteni akarnak, még csak nem is megperzselnek, vagy megégetnek – ez a tűz elevenen fog felfalni, ha a közelébe megyek.
Zavaros gondolataimat mind magamba fojtottam, és csak ennyit feleltem neki, miután megköszörültem a torkomat:
- Azt hiszem, kissé előreszaladtunk.
Még közelebb hajolt hozzám, amitől már kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, pláne, hogy meg sem szólalt, ezért felugrottam a székről, és két lépést hátráltam.
- Ugye nem hiszi, hogy csak játszom magával? – kérdezte szinte már aggódva, miközben ő is felállt. Nem tudtam, mire céloz, és azt sem, mit feleljek erre.
Az óra hármat ütött, s számomra végre felcsillant az elszabadulás reménye.
- Nézze, én komolyan beszélek – folytatta – Szeretném jobban megismerni magát, és talán egyszer… - ismét kereste az utolsó szót, mint a rímet egy vers végére – feleségül venni.
Ebben a pillanatban hálát adtam mindazokért a betegeimért, akik furcsa dolgokat mondtak nekem – csak nekik köszönhettem, hogy ott és akkor nem ájultam el, sőt annyira megőriztem a lélekjelenlétemet, hogy még válaszoltam is volna. Ám ekkor kopogtak. Úgy rohantam az ajtóhoz, mintha ezer ördög kergetne. Egy fiatalember lépett be, sűrű bocsánatkérések közepette.
- Ne haragudjon, hogy ilyen soká értem ide, pedig tudtam, hogy csak háromig tart a kezelés. Jöttem, hogy hazakísérjem Attilát. Illyés Gyula – nyújtott kezet, én pedig elfogadtam, majd a kölcsönös bemutatkozás után visszamentem, hogy szóljak Attilának is. Legnagyobb meglepetésemre egyből reagált a szavaimra: kisétált a folyosóra, és kezet fogott Illyés Gyulával, akivel a jelek szerint jó barátok voltak.

Miután kimentek, végre volt időm átgondolni ezt a lehetetlen helyzetet. Nem az rémített meg, hogy rádöbbentem, ez az ember őrült, hisz ha nem volna az, soha nem találkoztunk volna. De az őrületnek milliónyi fajtája létezik, és megannyi dolog kiválthatja. Van, akinek a gyerekkor verések, vagy rossz körülmények bélyegzik meg az elméjét. Egyeseket embertársaik elárulnak, megtaposnak, míg végül már senkiben nem bíznak. Mások egyszerűen csak túlhajszolják magukat a gyárban, és nincs idejük a saját életükre. De ebből a jellegből, az Attila-féléből (tudtam, hogy mától akaratlanul is így fogom nevezni) még nem sokat láttam. A megszállott szerelmes, aki annyira akar szeretni, és annyira vágyik rá, hogy érzéseit viszonozzák, hogy már egy kis kedvességre is rajongással válaszol. Nekem pedig muszáj volt kedvesnek és türelmesnek lennem vele, és nem azért, mert a szakmám ezt kívánta, hanem mert képtelen voltam fájdalmat okozni neki…

Illyés Gyula minden kedden eljött barátjáért, hogy hazakísérje. Egyszer korábban érkezett, és Attila – rólam látszólag teljesen elfeledkezve – beinvitálta, hadd beszélgessen ő is velünk. Művelt, kedves férfi volt, és jó beszélgetőpartner. Annyira elmerültünk a társalgásban, hogy csak fél négykor eszméltünk föl.
- Hazakísérhetem? – kérdezte előzékenyen Gyula.
- És Attilával mi lesz? – kérdeztem csodálkozva.
- Ó, ma nem megy haza egyből, néhány barátjával találkozik.
- Nos, hát akkor rendben, hazakísérhet, amennyiben nem nagy kerülő ez magának – megpróbáltam megtréfálni, de valószínűleg észrevette hamiskás vigyoromat, mert gyanakodva visszakérdezett:
- Közel lakik, igaz?
- Egy emelettel följebb – robbant ki belőlem a nevetés olyan erővel, hogy a férfi karjába kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el. Szabad karjával az enyém után nyúlt, hogy megtartson, miközben ő is harsányan kacagott.
Hirtelen egy ajtó hangosat csapódott, és valaki dübörgő léptekkel lerohant a lépcsőn. Ám mire megfordultam volna, hogy lássam, ki volt az – amit már egyébként is sejtettem – már el is viharzott.

Az esetnek persze lett következménye. A következő alkalommal Attila köszönés helyett csak berontott az ajtón, és nekem szegezte a kérdést:
- Mi van maguk közt Illyéssel?
- Ugyan, mi lenne, hiszen alig ismerem még? – védekeztem – Különben is, mi köze hozzá?
- Nagyon is sok! Maga az enyém! – felelte, de olyan hangsúllyal, mintha inkább már szabadulna tőlem. Magamat is megleptem vele, de ez nagyon fájt. Valami olyasmit akartam válaszolni, hogy ,,mégis hogy képzeli?”, de helyette ez csúszott ki a számon:
- Azt állítja, hogy szeret? Hiszen úgy beszél velem, mintha gyűlölne!
- Bocsásson meg! – kiáltotta, és zokogva a térdem elé borult – Bocsásson, meg… De a féltékenység… Az ölni is tud… És ha nem mást öl meg, hát engem fog… Maga nem akarja, hogy meghaljak… Maga nem gyűlöl…
- Hát persze, hogy nem gyűlölöm…
- Most hazudik?
- Nem, Attila, az igazat mondtam.
- Akkor csókoljon meg. Itt és most.
- De kérem, én ezt nem…
Nem hagyta, hogy tiltakozzam, megtette helyettem ő, de amit éreztem, az nem is csók volt, csak harapás, fizikai fájdalommal, ugyanakkor mégsem gyűlölködő, inkább a szeretet torz formáját mutatta…
Én teljesen megőrültem?! Magamban elemezgetem a csókját a helyett, hogy kiszakítanám magam belőle?
Végre erőt vettem magamon, és eltaszítottam őt magamtól.
- Most menjen el. Kérem!

Összezavarodva, zúgó fejjel léptem ki a kapun. Képtelen voltam ezek után hazamenni, egyedül, a négy fal közé, ezért az út túloldalán álló kávéházba indultam. Amint beléptem, rádöbbentem, hogy ez a zaj és a sok ember már a másik véglet, ezért egy üres asztalhoz telepedtem a sarokban, ahol remélhetőleg senki nem vesz észre. Rendeltem egy hosszúkávét és egy süteményt. Amíg arra vártam, hogy a pincér kihozza, akaratlanul is a gondolataimba mélyedtem, amik nem szóltak másról, csak Attila felkavaró csókjáról. Sokkal többet jelent nekem ez az ember, mint eddig gondoltam. Minden szempontból. A szakám miatt érdekes megfigyelnem a viselkedését, hisz oly ritkán találkozom ilyen emberrel, mint ő. Ugyan e miatt felelősséget is éreztem iránta. De nem csak ennyi volt az egész. Egy nő nem ilyen vad, szélsőséges, szinte gyűlölködő hódolatról álmodik, de… az igazság az, hogy engem még soha nem szeretett ennyire senki!
- Minden rendben?
Valószínűleg felsikoltottam, mert mindenki odakapta a fejét az asztalunkhoz.
- Bocsásson meg, nem akartam így megijeszteni!
- Gyula! Jaj, nem is bánom, hogy így történt, annyira örülök, hogy itt van! Szükségem van egy barátra. – mosolyogtam rá, ám ő elkomorult.
- Nos, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de ez esetben rossz helyen kopogtat.
- Ezt hogy érti? – néztem rá kétségbeesetten.
- Maga azt hiszi, csak Attila a bolond, hogy szereti magát, de bolond ebben a városban minden férfi, aki nem.
Ne, ne kezdje ezt már ő is! Képtelen voltam uralkodni magamon. Felpattantam, és kirohantam, nem törődve a rendezetlen számlámmal, Illyéssel, a holnapi pletykákkal…
Becsaptam magam után a lakás ajtaját, és zokogva a földre zuhantam. Ráadásul a köhögés is elfogott, így hát én, a híres pszichológus ott fuldokoltam az előszobám padlóján egy pánikroham miatt, amit az váltott ki, hogy két férfi udvarolni próbált nekem.

Mindezek ellenére még egy hónapig folytattam a terápiát Attilával, aztán köhögésem olyan súlyossá vált, hogy az orvosom beutalt egy tüdőszanatóriumba, vidékre. Körülbelül másfél hete lehettem ott, amikor jelentették: látogatóm érkezett. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az… Vagyis, akire gondoltam, abban reménykedni sem mertem. Ám mégis ő volt, Gyula, kezében egy kis ajándéktáskával, zavartan egyik lábáról a másikra állva.
- Tudja, mikor megláttam ezt a sálat, arra gondoltam, milyen jól fog állni magának, ráadásul ha beköti a torkát, nem is fog olyan csúnyán köhögni. Aztán csak a vonaton jöttem rá én marha, hogy a tüdeje miatt köhög, nem a torka fáj. De jól állni ettől függetlenül jól fog – tette hozzá esetlenül, én pedig ismét elnevettem magam, és képtelen lévén uralkodni magamon a nyakába ugrottam.
- Azt hittem, a múltkori eset után sosem látom többé.
- Küzdöttem én már keményebb nőkért is, mint maga – vigyorgott rám, amitől hirtelen zavarba jöttem.
- Sétáljunk egyet – javasolta, és ezzel mintha az életemet mentette volna meg.


- Flóra, te itt? – kérdezte Gyula döbbenten, mikor beléptem a kórterembe. Ekkor már tegeződtünk – Nem is említetted, hogy ide jársz hozzá.
- Aggódom Attiláért. Semmi értelme nem volt idejönni, hisz az orvos úgyis megígérte, hogy értesít, amint magához tért a kómából, de… Nem bírom ki, hogy ne jöjjek ide minden nap. Beszélek hozzá. Hátha…
- Te egy csodálatos nő vagy, Flóra – nézett a szemembe – Olyan… Erős vagy. És okos. Szinte már önzőnek érzem magam.
- Önzőnek? Hogy jön ez ide?
- Lekötök egy ilyen nőt, mint te, én, aki csak egy egyszerű költő, és még bókolni sem tud…
- Ugye tudod, hogy ilyesmiről nem kellene itt beszélnünk?
- Igen, tudom…
- Akkor most mi legyen…
- Nem tudom… - suttogtam. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a két tenyerem közé fogtam az arcát.
- Beszélgessünk másról – kértem határozottan – Mi a véleményed a női szerepek megváltozásáról?
- Mire akarsz kilyukadni?
Ó, mintha nem tudná…
- Hát például arról, hogy a nők kezdeményeznek egy kapcsolatban…
- Konkrétabban?
- Például…
Zavarba jöttem, képtelen voltam kimondani, ezért inkább megmutattam neki. Lassan, lágyan csókoltam meg, mint a könyvekben ,,időt hagyva a menekülésre” – ami persze esze ágában sem volt. Visszacsókolt, és én hosszú hónapok után végre minden gondomat elfelejtettem.
Ám Gyula hirtelen eltűnt mellőlem, mintha csak álmodtam volna. De nem, a sarokban hevert, vérző fejjel. Fölötte pedig Attila állt, stabilan, és teljesen éberen. Szemét azonban az őrület köde borította.
- Megöllek! – üvöltötte – Megöllek, ha még egyszer hozzáérsz!
Azzal rávetette magát egykori barátjára, és ütni-verni kezdte. Gyula a feje fölé emelte a kezét, hogy védje magát, ám láttam, hogy nem sokáig bírja már. Erővel kiszakítottam magam a rémület okozta dermedtségből, és orvosért rohantam.

Fél órával később, mikor Attila már kényszerzubbonyban várta jobb sorsát a szobájában, Gyula sebeit pedig éppen ellátták két emelettel lejjebb, rádöbbentem: Ha nem lázadok föl, ha nem értetem meg valahogy Attilával, hogy már nem őt szeretem (és ha ez a már nem lenne ott, könnyebb lenne, hisz akkor egyikünket sem áltattam volna) akkor nem lesz nyugtunk tőle. És ez bármily szörnyű kimondani, de arra utal: Nem lehetek boldog, amíg ő él.
Egy verse jár folyton a fejemben, a címét már nem tudom, de az első és utolsó sorok nem mennek ki a fejemből:

Eljön az éjjel, melynek
Minden csillaga szívig ég el,
Föllázadt szeretők szaladnak
Lobogó hajakkal, zenékkel…

…S a víz habzó, kibomlott kontyán
Ragyogó holtakat ringat csengve
És háborogván emlékezik
Az elcsöndesült szerelemre.

Ez vár hát József Attila szerelmeire, ha megpróbálják elhagyni. A féltékenység öl… Ha nem engem, akkor mást…
Ezért hát nem áltatom magam tovább egy perccel sem, és nem hezitálok. Nem adok több esélyt József Attilának. Inkább leszek Dr. Illyésné Kozmutza Flóra.

6 megjegyzés:

  1. ...és ezt kegyed csak így a délelőtt folyamán? Fogadja őszinte gratulációmat, igazán szép lett. :)

    VálaszTörlés
  2. Óóóó, te jóóó ég, nem tudok rá mit mondani!! *-* Imádom az írásaidat!! ♥

    VálaszTörlés
  3. Gyerekek én kezdek rájönni, hogy miért is imádom ezt a fandomot. Miért nem ismertem eddig ezt a szerelmi háromszöget? Asdfghjkll. Mindenképp utána kell néznem, nagyon tetszett *-*

    VálaszTörlés
  4. Jaj, köszönöm, nagyon drágák vagytok *-* Ivy, amúgy délután írtam xD
    Anna, hát nézz utána ha érdekel, de amúgy nem ciki, szerintem csak én vagyok olyan őrült fanatikus hogy Attila drága teljes szerelmi életét betéve tudom xD Mondjuk ez nagyrészt a fent említett musicalnek köszönhető ^^

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó történet volt. Én se tudtam erről a szerelemi háromszögről, pedig annyira érdekes. Flóra karaktere nagyon tetszett, de szegény Atillát azért sajnáltam a vége felé. :(
    Alig várom a következő történeteket.
    Puszi: Sophie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) hát igen, én is sajnáltam. Ez a szerelmi háromszög pedig mindig is nagyon érdekelt. Furcsa, nem sokan tudnsk róla, pedi az is köztudott hogy Flóra kezelte Attilát meg az is hogy Illyés felesége volt, ők ketten meg közeli barátok.. és a Flóra versek... szóval azért vannak jelek ;)

      Törlés